Olasz színházi csemege Budapesten

Goldoni, az eredetileg velencei jogász nemcsak ügyvédként, de – talán még inkább – kedvelt, vidám színjátékairól vált ismertté szülővárosában, ahonnan azonban pikáns nőügyek miatt menekülnie kellett. Nyakába vette Itáliát és ahol csak járt, igyekezett alaposan megtanulni a tájszólást, hamarosan az adott a tájszóláson írt komédiát. Rájött ugyanis, hogy a humor egyik elapadhatatlan forrása, ha egymással beszéltet különböző tájszólású embereket. Olaszul beszélnek ugyan, de alig vagy egyáltalán nem is értik egymást. A nézők saját világukat, saját magukat, saját problémáikat láthatták viszont a falut, városi utcát vagy főteret, a tengerpartot vagy éppen a kocsmát megjelenítő színpadon. Ugyanígy rajzolta meg a szereplők karakterét is: a mindenki által ismerős világfit, a hazugot, a fogadósnőt, a ravasz szolgát, a gazdag öreg nőcsábászt, az alamuszit és a többi ismert figurát.

A május 27-én, 28-ás és 29-én színre kerülő komédia késői mű, egyike Goldoni Velencében írott utolsó alkotásainak, bizonyos értelemben írói összegzés is. Három színmű, amely három felvonássá minősül az egy estén eljátszott Trilógiában. A három felvonás ugyanakkor olyan mértékben elkülönül egymástól, hogy úgy tűnhet, mintha három különböző stílusban megfogalmazott színművet tettek volna egymás mellé: az első felvonás őrzi leginkább a commedia dell'arte világát, a második már sokkal elemeltebb és szürrealisztikusabb, a harmadikban pedig van valami Goldonira egyébként nem jellemző pesszimizmus.

Az események kerete a nyaralás. Nyaralni kell, mert így parancsolja a szokás, az illem. Hőseink hát nyaralnak, ha másképp nem megy, hitelbe, kávéznak, esznek-isznak, kártyáznak, pletykálkodnak, udvarolnak, lángolva és gyakorlatiasan. Mert a szép érzelmekhez pénz kell, megkörnyékezik a vagyonán kotló vénembert, a férjre sóvár korosodó hölgyet. Ómódi, divatjamúlt helyzetek? Mégis, milyen eleven a játék! Mert Goldoni komédiáiban semmi sem egyértelmű, a fergetegesen mulatságos történetsor alól minduntalan kifeslik valami bölcs, kiábrándult, részvéttel színezett borúlátás, egy-egy kisszerű, köznapi tragédia, tragikomédia. Mai nézőit leginkább talán ez a többszólamúság nyűgözi le. Mert nem az a szociológiai probléma teszi igazán aktuálissá a darabot, hogy sokba kerül-e a nyaralás, hanem sokkal inkább az a felismerés, hogy az emberi lélek természetrajza tele van ellentmondásokkal.

Toni Servillo a legnagyobb komédiások sorába tartozik. Mindent kifejező gumiarca van, belső mosoly sugárzik egész lényéből, a szélhámos Ferdinandóban is megmutatja a kedves huncut gyereket. Tudja továbbá (és egész társulatának megtanította), hogy a színpadi gesztusoknak rendkívül pontosan körülírtaknak, egyértelműeknek, sokszor hosszan kitartottnak kell lenniük – és mindezt a stilizáltság leghalványabb erőltetése nélkül képes csinálni. Beszédtechnikája – akárcsak kollégáié – a normál beszédtempónál sokkal gyorsabb, rendkívül jól artikulált, a külföldi néző számára is könnyen követhető szövegmondáson alapszik.

A milánói Piccolo Teatro 2007-ben volt hatvan éves. Évtizedeken át Giorgo Strehler vezette a színházat. A színháznak ma három épülete van, a Strehlerről elnevezett nagyszínház, a Piccolo Teatro Strehler, a kb. 400-500 személyes kamara, tehát a Piccolo Teatro Grassi és végül, a közelmúltban épült, hatalmas nagyszínházzal szemközt egy stúdió, egyben színészképző központ, külön épületben.
Azon a régi kis színpadon mutatták be 2007-ben Toni Servillo Nyaralás-rendezését. Servillo saját elképzelései szerint rövidítette meg a művet, és nemcsak dramaturgként és rendezőként jegyzi, hanem az egyik főszerepet is eljátssza benne. Az előadást telt házas nagy sikerrel adják Milánóban és szerte Olaszországban, aztán 2008 végén nemzetközi turnéra indult a társulat, hogy Berlin, Bukarest, Moszkva, Szentpétervár, Párizs, Budapest, Krakkó, New York közönsége előtt is bemutatkozzék.