Októberi séta

– Csak nem fázol? Nem bírod az esőt?
– Bírom én – mondja Eörsi komoran, kapucnijába burkolózva. – Csak így nehéz lesz felidézni az ’56-os szép időt. Huszonharmadikán, kedden például egyáltalán nem esett. Gyönyörű idő volt, tizenhét fok, simogató, szinte langymeleg. A vezetés hosszas hezitálás után engedélyezte a „magyar ifjúság” tüntetését. Sőt üdvözölte, mivel szerintem úgysem tudta volna betiltani. A rendszer erős emberei, Gerő és az ifjú Kádár Jugoszláviában tartózkodtak. Mire a vonat befutott, a világ is megváltozott. Gerő hamarosan bukott embernek számított.

Műegyetem, Gellért tér, Fő utca, Bem tér

A Műegyetem előtti parkoló most zsúfolt. Ez Eörsinek és nekem is kicsit furcsa. A diákság ma, ha teheti, kocsival jár a szemináriumokra. 1956-ban a statisztikák szerint pár tízezer (!) gépkocsi volt magánkézen, lényegében nem is volt forgalom. A város a gyalogosok, teherautók, gumiabroncsos fogatok eldorádója volt. Lovaskocsival járt a szódás, az ószeres, a bútorszállító és a jeges.

Mi többnyire gyalogolni fogunk.

A diákok alakzatban, összefogózva meneteltek, kezdettől provokátoroktól rettegtek. Mire a Gellért térig értek, másfél ezerből tízezren lettek, zsúfolásig megtelt a rakpart, sokan a Fő utcán is jöttek.

– Gondold meg, ez nagy szám volt: tömegrendezvény Budapesten, amit nem az elvtársak szerveznek. Nincs tévé, futballmeccs, csak a szürke város. Ezt mindenkinek látnia kellett, a Margit hídon százezren is lehettek.

A Bem tér nyugati oldalán ott a legendás Radeczky laktanya épülete, a volt MDF egykori otthona, déli felén nem állt még a külügy, a csupa üveg márványpalota. A fotókon Veress Péter szónokol, majd a talapzatra lép Sinkovits. A hangosítás azonban becsődöl, inkább látni lehet, mint hallani.

Eörsivel azon vitázunk, hogy a tüntetés mikor lépett ki a legalitás kereteiből, mikor jelentek meg az első disszonáns hangok. Egyik rokonom először a Bem téren vélt hallani egy félhangos, furcsa rebegést: „Keresztény politikát!” Majd újra: „Keresztény politikát!” Eörsi ezt vitatja.

– Kósza beszólás talán lehetett, de ilyenkor az a kérdés, hányan követik. Az „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” például nem lóg ki a sorból. Szerepelt a diákok programpontjai között. A „Ruszkik, haza!” szintén felhangzott a hídon.

Végül kiegyezünk abban, hogy a gyűlés programja („a szocializmust építő lengyel nép támogatása”) csak a Bem térig tarthatott volna. A Kossuth téri kitérő már bónusz. Akkor kezdtek a szervezők riadozni: ebből még zűr lehet.

Margit híd, Parlament

– Más dolog, ahogy pár értelmiségi ürge a politikát képzeli és magának megszervezi, és megint más, mikor a hátuk mögött megjelennek a „közvetlen demokrácia” hívei – magyaráz Eörsi. – Ezt látni akarta a fél város. Ettől kezdve a terep az övék.
Nagy Imre talán a Margit hídon át érkezhetett a Parlamenthez a pasaréti Orsó utcából.

– Nagyon sokat, két-két és fél órát kellett várni, mire megjelent – mondja Eörsi. – Nyilván ez is nagy hiba lehetett. Hergelték az embereket, az indulatok forrtak odalenn. Ilyenkor jönnek az újabb ötletek. Sokan döntöttek úgy, hogy nem várnak, saját kezükbe veszik a sorsukat.

A kortársaktól, szemtanúktól tudjuk, hogy Nagy Imre milyen megfontolt politikus volt. Amíg a tömeg kétségek között aszalódva lényegében rá várakozott, ő leült egy magányos irodában, kiterített egy papirost, kicsavarta a töltőtollát, és leírta az első mondatot. „Kedves elvtársak!” Majd meghúzta és átdolgozta. Írt egy szép beszédet. Mert ő, mint Rainer M. János mondja, ilyen ember volt.

Dózsa György út, Andrássy út

A Dózsa György úton, a Városligeti (Gorkij) fasorral szemközt ma aprócska tér bújik meg, a dolgok mai állása szerint az Ötvenhatosok tere. (A népnyelv szerint akkor egy ideig „Csizma tér”.) A Ligetet minden létező rendszer átalakítja. Kádárék nagy dobása a puritán műkő emelvény volt, Sztálintól megfosztva. A szobordöntés fél tízkor indult, fél tizenegyre kiteljesedett. Eörsi szerint ez az egyik csúcspont. Budapest legzseniálisabb történelmi performance-a.

– Nem tudni – a fotókról nem lehet megállapítani –, hogy merre vonszolta Sztálint a Csepel teherautó. Vihették az Andrássy úton, a korábbi Sztálin sugárúton, de nem kizárt, hogy a Thököly út felé indultak vele.

A szoborbontás a Rákóczi út és az Akácfa utca sarkán vette kezdetét. Egy füst alatt akkor még megrohamozták a Szabad Nép székházát is (amit azóta lebontottak), s amelynek hátsó traktusán keresztül Lőcsei Pál és Gimes Miklós Révait menekítette ki. A néhány szobormaradvány (például a legnagyobb kisujj) ma múzeumi tárgy. Lőcsei nyolc évet, Gimes a Nagy Imre-perben kötelet kapott. Sztálin feje örökre eltűnt. Városi legendák szerint Budán egy magánkert dísze volt.

Bródy Sándor utca, Újpest, Lámpagyár

Még mindig vigasztalanul ömlik az eső. A rádió épületei komorak. Szól belőlük valami, mégis üresek. Az ostrom – utólag tudjuk – voltaképpen a semmiért folyt. Az adást még kora este átkapcsolták a Bródy Sándor utcából a Parlamentbe. Mégis, a következmények annál súlyosabbak voltak, ekkor jelentek meg a színen a fegyverek. Eörsi szerint a rendszer bizalmatlanságát jelzi, hogy saját véderejét sem merte felfegyverezni. Puskákat adott, lőszer nélkül. A piliscsabai honvédezred állománya így kiszolgáltatva ért a Múzeumkert elé. A fegyvert szinte azonnal „le is adták” a tüntetőknek.

– Ők tudták, mit tegyenek. Első útjuk a Lámpagyárhoz vezetett. A népnyelv lámpuskagyárnak hívta. Aki efféle helyen dolgozott, jól tudta, mit keres. De megrohanták a rendőrőrsöket is, lenyúlták a fegyver- és lőszerkészleteket. Dehogy volt összeesküvés, szervezés, rákészülés! A rendszer önsúlyától omlott össze.

Az ostrom éjszakája legalább ilyen kaotikus volt. Mindenki fel-alá rohangált, ordítozott, lövöldözött, parancsokat osztogatott. Teljes erővel folyt az ostrom a Bródy Sándor utcai oldalon, miközben simán le lehetett lépni a Múzeum utcai traktuson.

Dornbach Alajos, a parlament egykori alelnöke mesélte, hogy jutott ő maga (szinte révületben) fegyverhez, futás közben. Egy gyerektől vette el.

Valószínűtlen jelenetek játszódtak le. Egy Csongovai Per Olaf nevű filmes az ostrom kellős közepén bekopogott a főkapun, s csodák csodája, beengedték. Ő mesélte, hogy Benke Valéria, a rádió elnök asszonya az asztal alatt kuporogva telefonon könyörgött segítségért. Eörsi – enyhe presszió hatására – elismeri, bár a védők zöme (ellentétben a Köztársaság térrel) valóban harc közben esett el, az utolsó, magukat megadó védők sorsa homályos. Nem kizárt, hogy falhoz állították őket. Ekkor történt az első lincselés.

Széna tér, Lövőház utca

A „Széna tériek” név gyakorlatilag gyűjtőfogalom. „Budaiaknak” is mondhatnánk őket. Ellenőrzésük, kapcsolatrendszerük a Moszkva tértől, a Hűvösvölgytől Óbudáig terjedt, kontrollálták a Margit körutat, elfoglalták az ÁVH-s objektumokat. Széna térinek azért mondták őket, mert a központ egy munkásszállás épülete volt. A kocka alakú nyerstégla ház (tetején másik kocka) az emlékmű helyén állhatott.

Itt volt úr közel két hétig Szabó bácsi. Szabóval máig nincs kibékülve az értelmiségi közvélemény. A jobboldal ellenálló ásza „Pongrátz Gergő bácsi”, a kibékíthetetlen, nárcisztikus antikommunista. A baloldal Angyal Istvánra esküszik. Szabó János nem állt sehol, beszkártos múltja inkább stigma volt. A semmiből bukkant fel, oda is távozott. Megjelenése legendaszerű. Már zajlottak a harcok, mikor valaki odaszólt a bámészkodó embernek: „Tata, nem segítene fegyvereket pakolni?” Szabó segített, beszállt és maradt, hamarosan ő irányította a környékbeli balhés srácokat.

– Szerintem jó arc volt, én kedvelem – mondja Eörsi. – Elismerem, akadtak infantilis dolgai. A géppisztolyát a feje fölé tartva csókolgatta. Pózolt, nyilván élvezte a helyzetet, amely a nyakába szakadt. Egyetlen rövid politikai megnyilvánulása ismert. Egyszer valami fegyverszüneti bizottság tárgyalt náluk, kérdezgették, mit akarnak. Ők előadták követeléseiket: új kormányt, emberséges vezetést. Az egyik tiszt gunyorosan megkérdezte: és maga, tata, mi akarna lenni? „Én? A három elemimmel? – kérdezte Szabó. – Semmi. De akadnak a srácok között rátermettek, akik engem is képviselnek.”
Szabó a Lövőház utcában, a mai Mammut I. mellett lakott. Hitt a kádári amnesztiában, ezért nem távozott. Bujkálás közben nyomta fel egy portás.

Corvin köz, Kilián laktanya, Kisfaludy köz

A Corvint a mai, tarlósi városvezetés erősen preferálja, valamiféle jobboldali előképnek látja. A mozi előtti legendás beszögellés (ahol Tuskóláb kezelte az ágyút) kikövezve és kiglancolva. A sarkon elegáns bankfiók, az aluljáróban kopott műkő és még kopottabb könnyű lány. A Kilián rég nem Kilián.

– Kaja és társaság mindig volt bőven – magyaráz Eörsi, hogy érezzük a szabadságharcos életformát. – A felkelők a Práter utcai iskola konyhájára jártak. A moziban aludtak, a főhadiszállás a Kisfaludy köz négyben volt. Az emberek jöttek-mentek, politizáltak, szervezkedtek, világpolitikai ügyekben döntöttek. A történelem középpontjában álltak.
Betévedünk a Nemzeti Dohányboltba. Eljátszom a gondolattal, hogy kérjek-e egy doboz Kossuthot. Mit ihattak, mit szívhattak az ötvenhatosok?

Eörsi szerint iszonyú mérgeket. Munkást, Tervet, Petőfit, Kossuthot. Az ellátás azonban akadozott. Ne szépítsük, nagy volt a stressz, néha feltörtek egy-egy magányos trafikot.

– A kor itala rum és cseresznye, vegyes pálinka, a „kevert”. A konyak kátrányízű volt, a rum szörnyű, de nagyon erős. A cseresznye aromával összedolgozott krumpliszesz. A homoki bor viszont tűrhető volt, pláne a pecsenye fehér. De a város szerkezete is más volt. A külváros még vidékiesebb. Angyalföldön, Kispesten, Csepelen tartottak disznót, csirkét a húshiány miatt.

Divatban a svájcisapka volt a menő. Később viselőivel együtt öregedett, koros melósokon látni ilyeneket. A harcosok – ha utcára mentek és tehették – bőrkabátot vettek. Ha nem volt, maradt a lóden. A forradalmi eleganciához hagyományos, dobtáras géppisztoly tartozott. A hazai kollekcióból hiányoztak a modern, ívtáras változatok.

Thököly út, Százház utca

Eörsivel a forradalom egyik szeplőfoltjánál állunk, a hely neve pokoli kereszteződés vagy pokoli sarok. Itt – a Thököly és a Dózsa György út kereszteződésében – működtek ugyanis a legádázabb harcosok. A Thököly út 44. volt a bázis. Klauber István és csapata a közeli Százház utcában lakott. A Százház ma is kemény környék: csupa segély, kifizetetlen számla, alkohol és mély nyomor. A „pokoli sarok” elnevezést az olasz sajtó terjesztette el. A közelben volt az olasz követség, s az olasz tudósítók gyakran nyilatkoztatták, valósággal sztárolták őket.

– Ellentétben a többi csoporttal, ők valóban egytől egyig alvilági figurák voltak – meséli Eörsi. – S mivel néha együtt is raboskodtak, mindenkinél ügyesebben harcoltak. A kilőtt páncélost gyorsan elvontatták, hogy ne fogjon gyanút az utána jövő. Az egyik legtalálékonyabb figura Csányi Sándor, hősiesen harcoló roma volt. A géppuskát Kondorosi Imre kezelte. November kilencedikéig kitartottak, majd miután a vezérek megpattantak, Csányiék könnyű prédái lettek a szocialista igazságszolgáltatásnak.

Túránk végére értünk. A Juta-dombra nem megyünk ki. A domb ugyanis időközben eltűnt. Miképp a tizenegy kivégzett katona is.

– Mi az, ami októbert pestiessé tette? Amitől a város legnagyobb alkotása volt?

– Lassan már erre sem emlékszem – mondja Eörsi. – Az igazi ’56-os fílinget sem érzem. Nagy kérdés, miért. A szolidaritás teljes hiányára gondolok. Pedig valaha volt ilyen. Október nélkül üres ez a város.