Nyitány a valóságra

– Lehet, hogy súlyosan előítéletes vagyok, de azt látom, hogy az ön korosztálya nem politizál, nem érdekli a közelmúlt, mintha a saját problémáinak zárványában élne. Mi ennek az oka?

– „Mi, fiatalok talán sok mindent nem értünk” – ezzel a klasszikussal indítanék, ha beszélhetnék egy generáció nevében, de nincsenek általánosítható vonások. Ahogy a mai idősebbek sem egyformák. Gyakran nyomasztó viszont, hogy mintha adott érv- és szókészlet mentén kellene egy fiatalnak megszólalnia, mert ha eltér, akkor gyanakodva méregetik, „talán nem is a mi kutyánk kölyke”, kijár érte a rosszallás. Mifelénk mintha falanxokhoz kéne csatlakozni, nem pedig véleményt alkotni. Ez elriasztó. Másrészt eddig is túl sok időt töltöttem képviselők nevének a megtanulásával. Mert nálunk a politika folyton pocskondiázást vagy vakbuzgóságot jelent, valódi ügyeket alig. Elborzasztó az is, ahogy a történelem az aktuálpolitika fogságába esett. Az Eleven Emlékmű, ez a spontán Szabadság téri emlékhely létrejöhetett volna bármikor. Jól mutatja a jelen állapotait, hogy egy ilyen bensőséges és eredeti ötlet protesztként születik meg egy ostoba objektum ellenében. Az emlékezetpolitika is a konstans küzdelem terepe lett, ahol a felháborodás vagy az erőfitogtatás egyre többször vált öncéllá, és épp az emlékezés kárára.

– Önnek van már mire emlékeznie? Az átképzett tanár című versében írja: „Családdá minket a történetek tettek / Ezeket, sajátok híján, újramesélem / apám leveleiből, nagyapám naplóiból.” A generációjával nem történt semmi?

– Számomra a tévészékház ostroma volt a traumatikus nyitány a magyar valóságba. És hogy ez az esemény mennyire túlmutat a politikai méricskélésen. Ahogy a cigánygyilkosság-sorozat is, ami az ezredforduló emblematikus eseményeként fog bevonulni a történelemkönyvekbe, noha a társadalom máig érzéketlen maradt ezzel a felmérhetetlen tragédiával kapcsolatban. A generációm komoly szeletének volt bizonyára magasztos pillanat a 2010-es kétharmad, míg nekem a 2013-as egyetemfoglalás felszabadult napjai maradnak emlékezetesek. Az valóban a mi ügyünk volt. Voltak, akik tehetetlenül szapulni igyekezték, hiszen szokatlanul eleven bírálat érte őket, míg mások görcsösen, megmosolyogtatóan próbálták saját hagyományaik folytatásának beállítani. Kínos lehet a tompa politikai elitnek szembesülni azzal, hogy az áhított fiatalok körében az ő kiterjedt kontrollja vagy közbenjárása nélkül történnek a dolgok. Összességében viszont azt gondolom, amit a Garázsmenet záróversében, a Ká-európai ismerősben írtam: „Egy régi-régi beszédet idézek. / A fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket, / nem tartozom semmiért köszönettel.”

– Rendben van, megértettem: egyetlen generáció sem az előző folytatása, az én kérdéseimben pedig akaratlanul is lehetett ilyen téves elvárás. Ráadásul ezt írja a mai Magyarországról: „Itt és eddig erősnek és tévedhetetlennek kellett látszani, ezáltal felülkerekedni tehát..., aki tévedhetetlen, az illetékes. Aki illetékes, az előnyben van. Aki előnyben van, az erős. És ha nem vagy erős, semmi vagy.” Az idősebbek ilyen világot állítottak volna elő ’89 óta?

– Súlyos félreértés, hogy cselekedeteimmel és megszólalásaimmal bárki kedvében kellene járnom. Nem politikai eszmékhez, közéleti aktorokhoz kell hűségesnek lennem, hanem értékekhez. Nyilván akadnak elfogultságaim, hiszen a szamizdat Beszélő folyóirat történetét kutatom, de sosem azt mérlegelem, hogy a pótolhatatlan Solt Ottilia megsimogatná-e a buksimat. Nem vagyok senki üdvöskéje. Aki meg mindenáron skatulyázni akar, megtalálja, amiket írtam. Az idézett mondat A vereség 2.0 című jegyzetemből származik. Ebben az erő macsó kultusza helyett az esendőség jogára, az illetékesség narcisztikus önértéke helyett az elszánt lelkesedésre teszek javaslatot. Mert ez mindannyiunkra ráférne. Hiszem, hogy a magatartásformával a hatalomgyakorlás is változik. Mert változnia kell.

– A változás nem feltétlenül javulás, és lehet, hogy ön egy nagyon ocsmány világban lesz középkorú. Hiszen most a francia fővárosban él, és a terror három napja ott valami olyasféle sokk lehetett, mint az amerikaiaknak az ikertornyok elleni támadás. Vannak félelmei?

– Igen, épp Párizsban élek. Az albérletünktől ötszáz méterre van az a kóser bolt, ahol a túszdráma zajlott. Az a három nap feszült analízisben telt. Szerkesztőm, Szegő János érdeklődött a hogylétünkről, és Fabrizio del Dongót, a Stendhal-regény hősét emlegette, aki belecsöppen a Történelembe. Azzal a ritka tapasztalattal találkoztam, hogy viszonyulni kell a történő történelemhez. Hogy miként továbbadható, és nekem milyen elbeszélések által adták korábban tovább. És akkor egy otthoni benyomást idézek. Lehangol a gondolattalanság, amikor egy holokausztmegemlékezés abban merül ki, hogy „soha többé nem történhet meg”. Bár a távoli jövőnek tett steril, mégis rokonszenves ígéret kötelesség, ám ez nem megemlékezés, hanem prevenció. Kevéssé megrendítő, inkább csak a penzum kipipálása. Annak eltakarása, hogy nincs állításom a múltról, arról, hogy státusomnál, identitásomnál fogva mi közöm ehhez. Meggyőződésem, hogy ez nem feltétlenül tudatos elhallgatás, ahogy folyton gyanítjuk, hanem eszköztelenség. Tudjuk, hogy muszáj lenne gondolkodni erről, például ha iskolaigazgatók vagyunk, elvárják, hogy megszólaljunk, de alig akadnak bevett technikák a hogyanra. Elfogult vagyok, amikor működő stratégiaként az ELTE második világháborús emlékművét citálom, hiszen részese voltam a projektnek. Az a különlegessége, hogy közel kell menni a falhoz, ha látni akarjuk, de máris körülölel, ha belépünk a campusra. Jelen van – jelt nem ad. Nem tolakodó. Lassú teher. Itt a feltüntetett nevek konkrét személyek és nem arctalan tömeg, ide jártak és lettek áldozatok deportáltként, munkaszolgálatosként, kiskatonaként, civilként. Hosszú levéltári kutatás bizonyította, hogy közülük senki nem gonosztevő. Ahogy nincs kollektív, Gábriel-arcú áldozatiság, úgy nincs kollektív bűnösség sem. Mert az előbbi esetben ez azt jelentené, hogy Endre Lászlónak is jut hely Gábriel szívében, utóbbiban pedig azt, hogy a katona Pilinszky is kollaboráns. Ez abszurd! Viszont tény, hogy nagyon sokan vétkeztek e hazában, egyénileg és intézményként. Az emlékezésünk felelőssége tehát, ami kollektív. Az ELTE-emlékmű ajánlatot kínál a többes szám első személyre. „Különböző történetek halmazára úgy kell tekintenünk, mint közös múltunkra, emlékezetközösségünk alapjára” – írja György Péter. Ennek a közös halmaznak a legnagyobb részhalmazát pedig a magyar holokauszt áldozatai alkotják. Ha nem rendezzük végre közös dolgainkat, akkor védtelenül állunk majd az új helyzetek előtt.

– Nagyon ismerős, ahogy Magyarországról mint folytonos átmenetről ír. Az én generációmnak is azt mondták, hogy majd holnap lesz jó, akkor lesz biztonság, célba érés. Ha semmi más, de az örök holnap összeköt minket?

– Kántor Péter írta első kötetem, a Garázsmenet kapcsán: az ő generációjának az volt az időtapasztalata, hogy milyen nehezen változnak a dolgok, milyen viszonylagos minden haladás, míg nálam „egy perc alatt minden megdicsőül / vagy összeomlik. Holnap pedig újra.” A kötet lezárása óta azt látom, hogy a Garázsmenetnek ezek az örök holnapot, az elszivárgó időt firtató kérdései jelentik a továbblépés lehetőségét és nem a generációs vonatkozások.