Nemzethalál és gulyáskommunizmus
Emészthetetlen, visszatérő kérdés: milyenek a magyarok? A szociálpszichológus Pataki Ferenc lelete szerint a felbuzdulás, elcsüggedés hullámvasútjára bérletet igényelhetnénk. Az „egyedül vagyunk” büszkesége és rémülete ural bennünket, nemzethalál és gulyáskommunizmus Szküllája és Kharübdisze között hánykolódtunk, István és Vazul, Kossuth apánk és Ferenc Jóska között, reménykedve, hogy „a történelem újrajátszható”, Mohács kijavítható, megvirrad Világos, „Magyarország nem volt, hanem lesz”. Szocializmus helyett lesz valami melléküzemág a boldogulásra.
Ám a közintézmények leértékelődtek, a civil szféra gyenge, a rendszerváltással az emberek háromnegyede elégedetlen – írja Vásárhelyi Mária. Nem csoda! 1918 óta az állam rendre megcsalja polgárait: szelektálja őket vallás, származás, osztályhelyzet szerint, kirabolja államosítással, privatizációval – mondja Spiró György. A jelen ország rosszkedvű, megosztott. Az ellenfeleket idegenszerűeknek, idegenszívűeknek mondják a bőszen „magyarozók”, akár hazaárulóknak is, tehát kirekesztendőknek – értelmezi a honi testvérharcot Ungváry Rudolf, aki „a nemzetet nem etnikai, hanem kulturális jelenségnek” tekinti. A „mi a magyar?” szerinte a „mi az európai?” kérdéskörnek egy alesete. Hisz hasonló identitáskeresést láthatunk a szlovénok, macedónok, szerbek, horvátok körében is – idézi Gyáni Gábor Végel Lászlót. Ők is a kereszténység védőbástyái voltak, ők is szenvedélyesek, ők is civakodnak, nekik is vannak sorskérdéseik, s azokra sincs minden igényt kielégítő válasz.
A Szép szó 1937-es, a Szegfű Gyula által 1939-ben szerkesztett tanulmánykötet nyomán is újra kérdeztetik: mi a magyar most? MOST, amikor újra minden „nemzeti”. (Amiként egy rendszerrel korábban minden „népi” volt.) A töprengés sosem hiábavaló. „A szellem legelső kötelessége az önismeret” – írta volt 1939-ben azonos tárgyú esszéjének zárómondatában Szegfű Gyula. Hát legalább ennyit ismerjünk fel.
(Mi a magyar MOST? Összeállította és szerkesztette Sándor Iván. Kalligram Kiadó.)
