Nemcsak a gazdagok betegsége, ön is elkaphatja!

A film magyarországi bemutatója alkalmából ismét megjelent a könyv is, ezúttal a Kelly kiadó gondozásában. (Nyolc évvel ezelőtt az Ulpius-Ház adta ki először magyarul.) A film és könyv között jelentős a különbség, de erről majd később, előbb járjuk körül a „boltkórt” a szakember segítségével.

Ismeri-e a pszichiátria a „boltkórt”, avagy „shoppingkórt”, vagy csupán az irodalom kitalációja a betegség – kérdem Dr. Németh Attilától, az Országos Pszichiátriai Központ szakmai igazgatójától.

A kóros vásárlási szenvedélyt, más néven kényszeres vásárlást már több mint száz évvel ezelőtt leírták mint pszichiátriai kórképet. Tehát nem most találták ki a szakorvosok a plázák meg egyebek hatására, hanem ez egy olyan kórkép, amelynek régóta megvannak a diagnosztikus kritériumai. A „boltkóros” ugyanúgy egy viselkedésformától függ, mint a szenvedélyes játékos. Ez utóbbi akkor tud „kikapcsolni”, levezetni a feszültségét, ha tudata kóros mértékben beszűkül a játékra. A boltkóros a vásárlásra szűkül be. A diagnózis felállításának egyik kritériuma, hogy a páciens az általa vásárolt dolgoknak legalább a harminc százalékát sohasem használja. Tisztában van a tevékenységének hátrányos következményeivel, de számára az adott pillanatban csak a vásárlás okoz örömet, ez oldja a szorongását vagy javítja a hangulatát. Ugyanaz a funkciója, mint másoknál az alkoholnak, a drognak vagy a szerencsejátéknak. Pótcselekvés a természetes örömforrások hiánya miatt.

Értem én, hogy ez is függés, szenvedély. De nem szakemberként úgy érzem, míg az alkohollal vagy a droggal kábítja magát valaki, addig a boltkóros talán több akar lenni azzal, amit magának megvásárol.

A lényege a két gesztusnak mégis ugyanaz. Jobban akarja érezni magát, örömet akar szerezni magának vagy legalább enyhíteni a rossz közérzetét. A játékszenvedélyesek nem azt mondják, hogy ők azért játszanak, mert jól akarják érezni magukat, hanem azért, mert nyerni akarnak, ezt állítják, látszólag ez a motivációjuk. Előbb vagy utóbb rá kell jönniük, hogy a szerencsejátékokkal hosszútávon lehetetlen nyerni, mégsem tudják abbahagyni. Az alkoholista is voltaképpen jobban akarja érezni magát. Az emberek között ugyanúgy van szociális ivó (társasági ivó), és ugyanúgy létezik szociális vásárló is, akinek ez lehet a hobbija. Ez eddig teljesen rendben lenne. Ezek olyan természetes örömforrások, amelyek nélkül szegényebbek lennénk. Ahogy egy filozófus mondta; a túlzásba vitt jó dolog, – rossz dolog! Így alakulnak ki a kóros viselkedésformák, az addikciók.

Sokan azt gondolják, hogy a shoppingkór a gazdag emberek betegsége, akik jó dolgukban azt sem tudják, merre szórják a pénzt. Persze, amikor az embernek egy árva fityingje sincs, akkor nincs miből költeni. Ám a szerény vagy közepes jövedelmű embereknek sajnos gyakran égeti a zsebét a pénz, és túlköltekeznek. Tehát nemcsak a gazdagokat sújtja ez a szenvedély.

Pontosan így van. Az egyik diagnosztikus kritérium, hogy a páciens jóval többet költ, mint amennyit az anyagi helyzete megengedne, és jellemző az eladósodás is. Volt olyan meglehetősen kis keresetű betegem, aki a turkálókban élte ki vásárlási szenvedélyét, és bizony előfordult, hogy a hónap végére nem maradt ennivalóra sem pénze, de a szekrényébe már nem volt hely a vásárolt ruháknak. A gazdag emberek kevésbé érzik a bőrükön a kórt. A bulvár hírek szerint Onassis feleségeként Jackie Kennedy is shoppingkórban szenvedett, nem beszélve a Fülöp-szigeteki diktátor feleségéről, Imelda Marcosról, aki három szobányi vadonatúj cipőt hagyott hátra menekülése közben.

Mennyire elterjedt betegség Magyarországon a kényszeres vásárlás?

Külön felmérés nem készült erről, ám az eddigi tapasztalatok szerint a magyarországi arányok megegyeznek a nyugat-európai vagy észak-amerikai felmérések eredményeivel, tehát ugyanannyi a depressziósok, a pánikbetegek és a kényszeres vásárlási szenvedélyben szenvedők száma. Ami az utóbbit illeti: a lakosság fél százalékát érintheti élete során hosszabb-rövidebb periódusban. Nem meglepő, hogy a nő-férfi arány az kilenc az egyhez. A betegség általában huszonévesen kezdődik, és körülbelül tíz évbe kerül, míg az illető rájön, hogy a vásárlási szenvedélye már beteges mértékű.

Tíz év elég hosszú idő a felismeréshez.

Pontosan, de általában ennyi idő telik el, mire rájön, mennyi fölösleges dolgot vett, mert nem tudott ellenállni a vásárlási késztetésnek. Ekkor kezd rájönni talán, hogy ez pótcselekvés.

Ekkor fordulnak orvoshoz?

Orvoshoz kizárólag ezzel a tünettel nem mennek. Gyakran társul depresszióhoz és szorongásos zavarokhoz. Általában a főbetegséget diagnosztizáljuk, és megállapítjuk, hogy mellette ez is van. Egy volt depressziós betegem csak utólag mondta el, hogy mindig megállta a sarkon lévő boltnál valami apróságot venni, egy ceruzát, egy hajcsatot vagy más apróságot. Nem volt semmi értelme, mégis megtette, mert ez jól esett, valami örömet okozott. De amikor jól volt, eszébe sem jutott ilyesmi. Egy másik betegem, aki kényszeres volt, erős késztetést érzett, hogy csokoládéval ajándékozza meg magát. Nem volt gazdag és nem is nagyon szerette a csokoládét – mégis úgy érezte, hogy muszáj venni valamit. Vannak ilyen „becsípődések”: a nők általában ruhát, ékszert, apró bizsukat vesznek, a férfiaknál a CD meg a könyv vezet. Ez utóbbit az illető nem azért veszi, hogy elolvassa, az ok egyszerűen kóros gyűjtögetés, a bibliománia.

Hogyan lehet kilábalni a boltkórból?

Gyógymód az alapbetegség kezelése. Ha a tünet mögött szorongás van, akkor azt kell kezelni, ha depresszió, akkor azt. Vagy meg kell nézni, mit kompenzál a páciens: gyerekkori traumát, önbizalomhiányt, kudarcokat vagy mást. És mivel a boltkór többnyire az érzelmi-hangulati élettel van összefüggésben, a vizsgálatok azt mutatják, hogy a szerotonin-rendszerrel lehet probléma, ezért egyes gyógyszerek, amelyek a depresszióban is hatásosak, segítséget nyújthatnak a vásárlási késztetés csökkentésében – mondja Dr. Németh Attila, az Országos Pszichiátriai Központ szakmai igazgatója.
.

Az Egy boltkóros naplója című film végén a hősnő kigyógyul a szenvedélyéből, így van ez a könyvben is – látszólag. A bombaként berobbanó bestsellert ugyanis hamarosan folytatta Sophie Kinsella, majd sorozatot írt a boltkóros Becky Bloomwood sajnálatos eseteiből. A főhősnő a következő kötetekben először menyasszonyként shoppingolt fékevesztetten, aztán frissen felfedezett nővérével, majd ifjú feleségként végül pedig kismamaként. Minden kötet végén levonta a tanulságot, „megjavult”, hogy aztán ismét visszaessen. Sophie Kinsella könyvei nemzetközi bestsellerré váltak, egy-egy új folytatás megjelenését szinte úgy várták, mint a Harry Potter-köteteket. Érdekes módon nálunk a 2001-es első megjelenést sokáig nem követte további fordítás, de aztán a Kelly Kiadó pótolta a hiány, sőt, a boltkóros regények mellett kiadták Kinsella más témájú sikerkönyveit is.

A könyvsorozat rajongóinak némileg csalódás a film, nem véletlen, hogy több kritika a Szex és NewYork Carrie Bradshaw-jához hasonlította a főszereplőnőt, aki hazatérve valami mondén eseményről talpig márkás cuccban pötyög a laptopjába. Persze ez volt az ára annak, hogy az angol történetet Amerikába ültették át. Az angol változat hősnője sokkal esendőbb, nemcsak a nagy márkákra bukik, hanem minden apró kis leértékelésre, egyet fizet, kettőt kap típusú átverésre, lottóra, bónuszpontok gyűjtésére, jótékonysági vásár darabjaira… gazdasági újságíró, akárcsak kitalálója, teremtője, Sophie Kinsella annak idején. Az írónő jó adag önéletrajzi elemet csempészett a könyveibe. A világhírű bestsellerek bevételéből busásan fedezni tudta azt a hiányt, amit boltkóros rohamaiban termelt.

Ez is egy megoldás. Akinek viszont nem sikerül világhírű íróvá válnia, az jellemre gyúrhat, valamint gyömöszölheti a pénzt törhetetlen malacperselybe, ha nem akar állandóan mínuszban lenni. Persze egy könyv vagy egy mozijegy árát el lehet spórolni a biztonsági malacperselytől...