Nem lehetett megállítani – A Queen rapszodikus évtizedei
„Elloptátok a show-t!”, dühöngött – vagy rajongott – Elton John 1985. július 13-án, valamikor este hét óra után a Wembley stadion színpada mögött. A Queen éppen csak befejezte fellépését a Live Aiden, s ezt a huszonhat percet a mai napig a rockzene történetének egyik legnagyobb élő előadásának tartják. Brian May gitáros értékelése szerint az együttes mind a négy tagja jó volt aznap, de Mercury más szintre emelte a produkciót. Ebben hatalmas szerepet játszott az a különleges képessége, hogy a legnagyobb létszámú közönséggel is személyes kapcsolatba tudott kerülni. Mint bebizonyosodott, egy stadionnyi emberrel is, és további százmilliókkal a televízión keresztül.
Ennek állít emléket az ősszel bemutatott Bohemian Rhapsody című film, amelynek főszereplője, a Mercuryt játszó Rami Malek alakításáért Golden Globe-jelölést kapott. A film fogadtatása ellentmondásos: ahogy az lenni szokott, az eseménytörténet pontossága, valamint a karakterek és a sztori hangsúlyai vitákat váltanak ki.
Ami a valósághűséget illeti, a film csúcspontja, egyben lezárása a Live Aid-koncert megdöbbentően hiteles felidézése, mint hogyha ezt követően az együttes karrierje lezárult volna. Holott éppen a Wembley atmoszférája motiválta őket újra a közös munkára. Ez adta a lökést ahhoz is, hogy egy évvel később kizárólag stadionkoncerteket adjanak a Magic Tour során, más helyszínek mellett Budapesten is. 1985 után még négy stúdióalbumot vettek fel, közülük az egyik már csak Mercury halála után jelent meg.
Annyiból viszont mégiscsak van igazság a Wembley-vel véget érő film metaforájában, hogy egy évvel később, az angliai Knewborth Parkban 120 ezer néző előtt megtartott show után a Queen tényleg soha többé nem állt színpadra.
Az előzményeket nézve, a filmben a szinte tetszhalott együttes és a személyes válságba jutott Mercury számára az utolsó szalmaszál a Live Aid, amelynek előadói közé a forgatókönyv szerint bekönyörgi őket a menedzserük, Jim Beach. Valójában a Queen két hónappal korábban fejezett be egy világ körüli turnét, s a Live Aid szervezője, Bob Geldof megrendelte őket a fellépők közé.
A nyolcvanas évek közepén nemcsak Freddie Mercury, de például Roger Taylor dobos is el voltak foglalva a szólóprodukcióikkal, s voltak a tagok között viták a zenei irányokról is. Erről May azt nyilatkozta tavaly a Mojo zenei magazinnak, hogy szinte minden lemezük munkálatai során a feloszlás szélére sodródtak, annyira erős személyiségek és markáns zenei víziók ütköztek egymással.
A Queent azonban a megelőző időszakban tényleg több kudarc, illetve rossz döntés tépázta meg. Elfogadtak egy felkérést az apartheid korszakát élő Dél-Afrikába, ami miatt jogos bírálatok érték őket. Azonkívül óriási veszteség volt számukra, hogy pár év leforgása alatt jóformán kiszorultak az Egyesült Államokból.
Ennek egyik oka egy rosszul fogadott lemez volt, ami mindenütt zavarba ejtette a rajongókat. Bár a Queen mindig eklektikus zenét játszott, és a négy kiváló zenész brillírozott a műfajok váltogatásában és keverésében, de a Hot Space című, funk-pop beütésű lemezt nem tudták lenyeletni a közönséggel. Mercury a rossz visszhang nyomán elhatározta, többé nem koncertezik az Egyesült Államokban. Ezt követte egy sokkal nagyobb elismeréssel övezett lemez, amelynek világszerte nagy slágere volt az I Want to Break Free című dal. Sokrétegű klipjében a zenekar tagjai egyebek mellett női ruhában szerepelnek, amire az amerikai MTV zenecsatorna tiltással reagált. Mivel a klipet nem játszották és az együttes nem koncertezett az USA-ban, ily módon – ahogy May mondta a BBC által készített dokumentumfilmben –, miközben a Queen éppen az igényes klipjei révén is globálissá vált, elvesztette az amerikai piacot. Mindezek olyan érzékeny veszteségek voltak, amelyeknek a kompenzálásához szükségük volt a Live Aiden aratott sikerre.
A filmbéli mozzanat, ami viszont tényleg nagyon elüt a valóságtól, az a jelenet, amikor Mercury a Live Aid-fellépés próbái során, tehát valamikor 1985 nyarán bejelenti társainak, hogy HIV-fertőzött. Erre valójában jóval később, 1989 elején került sor. Az együttes éppen befejezte The Miracle című albumát. Mercury megismételte korábbi elhatározását: nem akar turnézni. Ennek összefüggésében közölte a többiekkel, hogy súlyos beteg, és a betegsége az, amit feltételeznek – ekkor sem mondta ki, hogy az AIDS-ről van szó –, de nem akar erről többet beszélni, dolgozni szeretne, ameddig tud.
A Queen tagjai ennek megfelelően még az éppen csak elkészült lemez megjelentetése előtt újabbat fogtak, majd rögtön azután egy következőbe. Mercury azt kérte, írjanak neki dalokat, felénekel, amit csak tud, a további munkát végezzék el később nélküle. Az együttes valamennyi tagjától nagy lelkierőt igénylő, a barátságukat próbára tevő és megerősítő közös alkotás végét May a BBC-dokumentumfilmben úgy idézi fel: Mercury a Mother Love című szám kapcsán mondta neki, majd legközelebb befejezik, de ekkor látta őt utoljára a stúdióban. A dal négy évvel később, 1995-ben jelent meg, May pedig utólag is méltatja barátjának, zenésztársának erejét, amivel végigcsinálta az utolsó éveket, megbánás és önsajnálat nélkül.
Inkább még Mercury vigyázott arra, társainak ne kelljen szembesülniük rosszulléteivel.
Mercury betegsége és szexuális orientációja az ő számára mindig a legbensőbb magánügy volt, ugyanakkor e nélkül az egész története értelmezhetetlen. Kényszer szülte mestere volt a nyilvánvaló álcázásának, tudta, hogy azon társadalmi tabuk mögé rejtőzhet, amelyeknek a megsértésén akarják rajtakapni. Pengeéles eszű, gyors beszédű emberként szellemesen vágott vissza a privát szférája felől érdeklődő újságíróknak, már amikor egyáltalán interjút adott. A média nem volt hálás a tartózkodásáért: Mercury életét, állapotát mindenkor találgatások és vad pletykák övezték. Élete utolsó időszakában mindvégig fotósok sokasága vette körül kensingtoni házát, hátha lekaphatják a haldokló sztárt.
Nem tudni pontosan, maga Mercury mikor szembesült a betegséggel. Több helyütt megírt történet, hogy 1987-ben kapott pozitív HIV-tesztet. Nyilvánvalóan tisztában volt a veszéllyel, mivel a teszt eredménye elől valósággal elbújt. Az orvosok egykori menyasszonyán, a vele mindvégig baráti és munkakapcsolatban maradó – halála után a Mercury ingatlanjait megöröklő és kérésére a hamvainak titkos helyre szállításáról gondoskodó – Mary Austinon keresztül értesítették.
Mary Austin és Mercury kapcsolata szintén elméletek és ítéletek tárgya.
Az Advocate című tekintélyes LMBT-magazin szerzője szerint valamiféle meleg szégyenkezés is az oka lehetett annak, hogy Mercury élete szerelmeként (erről szól a Love of My Life című dal) utalt Austinra. Mintha maga is belsővé tette volna a konvenciót, hogy szerelem csak férfi és nő között alakulhat ki. A szerző másik elmélete, hogy Mercury nem meleg, hanem biszexuális volt, és ez lett volna az oka e sajátos érzelmi kötődésnek. Végső magyarázat aligha van, habár talán elképzelhető, hogy a Mercury és Austin közötti elkötelezettség egész egyszerűen a barátság szóval írható le.
Az énekes egész életében jó kapcsolatban volt a családjával, de párszi származású, zoroasztriánus vallású szüleinek és lánytestvérének sohasem beszélt sem a melegségről, sem az AIDS-ről. A 94 éves korában két évvel ezelőtt elhunyt édesanyja egy interjúban meghatóan emlékezett vissza fiára, akit sokáig le akart beszélni a zenészkarrierről egy komolyabb pálya reményében – a Queen tagjai mind egyetemen tanultak –, de aztán büszkén ment el férjével a zenekar koncertjeire. Jer Bulsara visszaemlékezett arra is, fia elmondta a családnak, hogy a betegsége végzetes, de azt nem, miben szenved.
Egy nemrégiben született könyv, amely Mercury életét és az AIDS történetét párhuzamosan tárgyalja, azt az elgondolást erősíti, miszerint Mercury jóval a pozitív teszt előtt tisztában lehetett azzal, hogy megfertőződött. Matt Richards és Mark Langthorne kutatása arra jutott, hogy Mercury 1982 szeptemberében észlelt magán először olyan tüneteket, amelyeket a HIV-fertőzöttség első jeleiként tartanak számon. A szerzők utánaszámoltak annak, hogy Mercury valamikor 1982 nyarán fertőződhetett meg. Az erről az Advocate-nek nyilatkozó Langthorne azt mondja, eszerint Mercury a nyilvánosság előtt töltött életének majdnem felében az akkoriban szinte biztos halált jelentő betegség tudatával élt, ami meghatározhatta a munkáját, döntéseit.
Ez Mercury esetében távolról sem a vágyainak mellőzését jelentette, inkább azok fokozott megélését, bár élete végére stabil kapcsolatra talált. Fékezhetetlenségének szimbóluma a Don’t Stop Me Now (Most ne állítsatok meg) című dala. A BBC egyik rádiós műsorvezetője úgy fogalmazott, Mercury számára a hetvenes évek végén felfedezett New York-i és müncheni meleg élet olyan volt, mint David Attenborough számára az élővilág tanulmányozása: minden roppantul érdekelte, amivel találkozott. Ez hatással volt egyébként a zenei világára is, az 1980 körüli nyitás a pop és a funk felé a klubok világából eredt. Igaz, Mercurynak ebben az ízléskalandban társa volt a Queen basszusgitárosa, az amúgy hatgyermekes családapa, John Deacon is.
Mercury vonzódása és viszonya a férfiakhoz mindig téma volt a környezetében, már akkor is, amikor a mai Mumbaiban járt előkelő bentlakásos iskolába 1954 és 1963 között. Egyes feltételezések szerint a Bohemian Rhapsody című dala egyenesen az előbújásról szól. Sheila Whiteley zenetudós professzor izgalmas elemzést írt ennek kapcsán, és ezen a véleményen van John Reid is, aki a szerzemény születésekor a Queen (valamint a sikerei csúcsán lévő Elton John) menedzsere volt. Maga Mercury egyébként a rá jellemző elhárító iróniával azt válaszolta a leghíresebb szerzeménye jelentését firtatóknak:
„Azt mondhatom csak, amit bármelyik decens költő, akit a műve elemzésére merészelnek kérni: ha látod benne (a jelentést, amit feltételezel), akkor, drágám, az ott van.”
Fotó: Pető Zsuzsa
A melegmozgalom és a HIV-tudatosság szószólói talán joggal vélik úgy, Mercury többet tehetett volna élete során e fontos ügyekért, ha hírnevére vigyázva nem titkolózik. Ebből a szempontból kulcsfontosságú volt a halála előtti napon, 1991. november 23-án kiadott közlemény, amelyet már aligha fogalmazhatott ő maga. Ebben felvállalta, hogy betegsége az AIDS. Alig két héttel korábban egyébként az amerikai kosárlabdázó, Magic Johnson lépett HIV-fertőzöttségének tényével a nyilvánosság elé. Mindez óriási lökést adott a probléma széles körű tudatosításának. Hogy erre mekkora szükség volt, azt bizonyítja például az az összeállítás, amelyet idén közölt a The New York Times arról, hogy a vezető amerikai liberális napilap vezetése milyen nehezen alakította át előítéletes gondolkodását részben a melegekkel, részben a HIV-vel kapcsolatban.
Mercury a betegséget övező tudatlansággal és stigmatizálással folytatott küzdelmet nem vállalta fel. Azt sem, hogy a magánügyének tartott szexuális orientációját a nyilvánosság elé tárja.
Ha az 1975-ös Bohemian Rhapsody tényleg valamiféle előbújás volt, akkor ehhez érdemes hozzátenni, hogy Nagy-Britanniában alig nyolc évvel ezt megelőzően dekriminalizálták a homoszexualitást, elfogadó környezetről távolról sem lehetett beszélni. A színpadi extravagancia meg a hetvenes években Mercuryt is jellemző androgün imázs ünneplése és a melegség tolerálása két különböző dolog volt. Az egyébként hatalmas sikerű 1980-as amerikai Queen-turné során a nézők borotvákat dobáltak a színpadra, így tiltakozva Mercury akkortájt növesztett bajusza ellen, amelyről jól sejtették, hogy egy bizonyos meleg szubkultúra karakterjegye.
Mai szemmel az is különös, milyen kritikai ellenállás fogadta gyakran a Queen zenéjét, amelynek monumentalitását egomániaként, precizitását kimódoltságként, Mercury teatralitását pedig pózolásként bélyegezték meg a szakírók. Ezeknek a meglátásoknak az értékét talán jellemzi, hogy a Rolling Stone magazin 1991-es megjelenésekor könnyen felejthetőnek minősítette az Innuendo című Queen-albumot, negyedszázaddal később viszont az együttes utolsó mesterműveként magasztalta ezt a lemezüket.
Hozzátehetjük, az Innuendo magasságát valóban nem érik el a két, ma is aktív tag, May és Taylor által kiadott szólólemezek, a Queen-mutációk, a legkülönbözőbb verziójú válogatásalbumok vagy éppen a Queen-musical. Másfelől viszont a játékfilmmel együtt életben tartják az együttest és Mercury emlékét. A merchandise komolyságát jelzi, hogy a mozisiker után azonnal bejelentették a Queen és Adam Lambert énekes amerikai turnéját. Meglepő és extravagáns társulás, illeszkedik tehát Mercury emlékéhez. Az Egyesült Államok visszafogadta a Queent, ezzel a névvel ott is ismét pénzt lehet csinálni, és világszerte el lehet jutni olyan új rajongókhoz, akik Mercury halála után születtek. Senki sem játszhatja hitelesebben a Queen-dalokat huszonhét évvel Mercury halála után, mint az együttes felét felvonultató emlékzenekar.
Szerencsés, aki akár csak ezen a módon benyomást szerezhet Mercury és a többiek legfőbb tulajdonságáról, a tehetségükről.
