Nem akartam úgy végezni, mint Elvis – Elton John újrakezdései és változó szenvedélyei
„Felkeltem, megnéztem a Grandstandet (ez a BBC sportműsora volt évtizedeken keresztül). Megírtam a Candle in the Windet. Bementem Londonba, vettem egy Rolls-Royce-ot. Ringo Starr átjött vacsorázni.” E rövid idézetet közli Elton John a brit The Guardian számára írt cikkében abból a naplóból, amelyet pályafutásának korai szakaszában vezetett, távirati stílusban összefoglalva a napi történéseket. A naplókat együtt nézték át Taron Egerton színésszel, aki Elton Johnt személyesíti meg a Rocketman című produkcióban – a film ugyanis éppen erre az időszakra fókuszál.
Ez a nap talán azért még Elton John életében sem lehetett átlagos. Mégis képet ad arról, hogyan élhetett az akkoriban – 1972 körül járunk – sikerei csúcsán járó, huszonöt éves korára multimilliomossá váló énekes-dalszerző, aki három évvel korábban még édesanyja házában élt szövegíró társával, Bernie Taupinnal együtt. A hatvanas évek végén Taupin heti öt, John tíz fontot keresett közös dalaikkal, utóbbi azért többet, mert gázsit kapott az éneklésért is.
A két fiatalember 1967-ben kötött életre szóló barátságot, amikor Reginald Dwight egy sikertelen meghallgatás után és még az Elton John név új kezdetet jelentő kitalálása előtt, mintegy fájdalomdíjként megkapta első olyan borítékját, amelyben Taupin-szövegek voltak. Elton John fő gondja akkoriban az volt, hogy csakis saját dalokkal törhetett ki a kísérőzenészek világából, ám dalszöveget írni nem tudott. A szakmai egymásra találás első látásra bekövetkezett, s hamarosan Elton John és Bernie Taupin a zeneipar legismertebb szerzőpárosainak egyikévé vált. Manapság Taupin e-mailben küldi szövegeit amerikai ranchéről a világ ki tudja, épp melyik pontján tartózkodó Elton Johnnak. Ritka interjúinak egyikében Taupin kajánul azt is megjegyezte, nehéz volt átrángatnia barátját a 21. századba, hogy végre ne levélben vagy faxon kelljen a szövegeket célba juttatni, egyébként pedig úgy véli, a maileket továbbra is kinyomtatják Elton Johnnak, „rengeteg embere van rá”.
Azt, hogy Elton John dalaihoz mennyit adnak hozzá a szövegek, jellemzi, hogy az énekes egy alkalommal Taupin gondolatainak közvetítőjeként jellemezte magát. Taupin jelentőségét hangsúlyozta a Rolling Stone magazinnak adott interjúban Davey Johnstone is, aki 1970 óta Elton John gitárosa és együttesének zenei vezetője. Johnstone visszaemlékezése szerint a klasszikus korszakban, ami esetükben a hetvenes évek első felét jelenti, a dolgok úgy zajlottak, hogy Taupin megjelent tíz-tizenöt új szöveggel, ezeket Elton John átnézte, kiválasztotta, melyikkel akar először foglalkozni, majd fél órán belül megkomponálta a zenét. A zenészek a stúdióba vonultak, azon melegében felvették az új dalt. Így történhetett például, hogy a tizenhét számból álló Goodbye Yellow Brick Road című dupla albumot két hét alatt készítették el. Bár hamar munka ritkán jó, a lemezből, amelyen megtalálható a naplórészletben említett Candle in the Wind is, megjelenése óta több mint harmincmillió példány fogyott. Egyike volt annak a három lemeznek, amely az Atlanti-óceán mindkét partján listavezető volt, és a legsikeresebb tagja annak a szinte példátlan sorozatnak, amelynek során Elton John hét egymást követő albuma az amerikai Billboard magazin toplistájának élén szerepelt 1972 és 1975 között. E periódusnak köszönhető, hogy Elton John a legnagyobb eladási számokat felmutató előadók közé tartozik a világon mind a mai napig.
Egy 1976-os interjúban – amely elsősorban arról híres, hogy Elton John ekkor beszélt először nyilvánosan szexuális orientációjáról, ekkor biszexuálisként definiálva magát, kevesebb mint egy évtizeddel a homoszexualitás nagy-britanniai legalizálása és az amerikai melegmozgalom mérföldkövét jelentő Stonewall-lázadás után – egy eléggé összetörtnek és magányosnak tűnő sztár beszélt arról, hogy senki sem maradhat a csúcson három évnél tovább. Csalódottan sorolta a lemezeladások hanyatlását, ami nála azt jelentette, hogy a legutolsó stúdióalbuma csupán 1,9 millió példányban kelt el… Mégsem ez volt a deprimáltság fő oka. Elton John főként arra panaszkodott, hogy bezárult az élete, nem mehet testőrök nélkül az utcára, mivel felismerik, megrohanják. Legutóbb is, mesélte, tizenöten vigyáztak rá, „úgy éreztem magam, mint a pápa”. Hozzátette, „nem akarom úgy végezni, mint Elvis”, aki az interjú idején még élt, tehát Elton John a kényszerű visszavonultságra utalt. Elvis egy évvel későbbi halála azonban fájóan pontossá tette annak érzékeltetését, hova vezethet a belső magány, az alkoholizmus és a drogfüggőség.
A The Guardian számára írt cikkében Elton John úgy jellemzi ezt az időszakot, hogy 1970-től a karrierje rakétaként emelkedett. A döntő fordulat három hét alatt zajlott le, 1970 nyarán, amikor először utaztak Taupinnal az Egyesült Államokba. Taupin úgy érezte, hazaérkezik, később véglegesen le is telepedett Kaliforniában, birtokán ma már többet foglalkozik a festészettel és a lovakkal, mint a szövegírással.
Elton John ezen az első amerikai úton fergeteges sikert aratott egy felkapott Los Angeles-i klubban, a koncertek után gratulálni ment az öltözőjébe Brian Wilson, Bob Dylan és Leon Russell, akivel Elton John közös lemezt is készített – negyven évvel később. A szédítő éveket követően aztán Elton John ugyanilyen tempóban száguldott rossz irányba a hetvenes évek közepétől. Visszatekintve azt mondja, tulajdonképpen az a meglepő, hogy nem korábban siklottak félre a dolgai. Hozzáteszi:
az alkohol- és drogfüggőséget meg mindazt, ami ezzel járt, a saját hibájának tartja. Sokan figyelmeztették, közöttük a szerzőtársa, hogy baj lesz, mégsem hallgatott rájuk.
Tegyük hozzá, feltehetően fennállt valamilyen összefüggés a felnőttkori elmagányosodás és a gyerekkori magány között. Reginald szülei, úgy tűnik, a lehető legrosszabbat hozták ki egymásból, elhidegültek, s időnként kirobbanó vitáik okának gyakran hitték egyetlen gyermeküket. A filmfeldolgozás szerint a nagymama tántoríthatatlansága mellett azért is kaphatott Reggie zenei képzést, mert addig sem volt otthon láb alatt, amíg különórára járt. Mindazonáltal kiemelkedően tehetségesnek bizonyult, tizenegy évesen ösztöndíjat nyert a Királyi Zeneakadémiára, de tizenöt évesen már – édesanyja új élettársa szervezésében – dzsesszt, bluest és rock ’n’ roll számokat játszott a környékbeli pubokban és hotelek éttermeiben.
Taron Egerton, Elton John, David Furnish (balról jobbra)Elton John önkritikus álláspontja saját függőségeit illetően azért is érdekes, mert a film John Reid menedzsert – aki abban a bizonyos kulcsfontosságú három hétben a szeretője is lett – mutatja be az énekes rossz szellemeként. Cikkében ellenben Elton Johnnak egy rossz szava sincs Reidről. Igaz, jó ideje kapcsolat sincs közöttük. Bár a szakításuk után Reid még sokáig intézte Elton John ügyeit, üzleti viszonyuk pereskedéssel végződött, miután Elton John jelentős hiányra lett figyelmes a pénzügyeiben. Reiddel peren kívüli egyezséget kötöttek, de a könyvelővel és a könyvvizsgálóval szembeni pert Elton John elvesztette 2001-ben, elsősorban amiatt, mert a bíróság úgy találta, az énekes, részben a korábbi függőségeinek betudhatóan, részben viszont a fiskális érdeklődés teljes hiánya miatt felelőtlenül kezelte pénzügyeit. A vita eleve abból indult ki, hogy Elton John úgy érezte, nem költhet annyit, mint szeretne, márpedig ebben sosem fogta vissza magát. Hatalmas jogdíj- és állandó turnébevételei miatt ennek a szükségét sem érezte. Reid üzleti képességeit egyébként egy másik híresség, Donatella Versace úgy jellemezte: „a helyzet úgy áll, hogy John Reid sohasem tévedett”.
Ugyanez nem mondható el Elton Johnról, aki a hetvenes évek közepétől kezdve sokáig hullámzó színvonalú lemezeket készített. Davey Johnstone azonban azt mondja, nem szabad lebecsülni a sikerületlenebb albumokat sem. Egyrészt azért, mert azokon is vannak jó vagy akár nagyon jó dalok, másrészt azért, mert ilyen az alkotás természete. A gitáros egy John Lennonnal folytatott beszélgetését idézte fel: Lennon szerint minden album egy képeslap abból az állapotból, ahol a művész éppen tart. Csakis az alkotó őszintesége számít, és sosem lehet biztosra venni, hogy jobb vagy rosszabb lesz, amit létrehoz, s hány embernek fog tetszeni.
Hasonlóképpen gondolkodik Bernie Taupin, aki azt mondta a dalszerzésről, hogy „szétrobbannának”, ha nem írhatnának új számokat, függetlenül attól, megveszik-e a lemezeiket. Ez összefügg egy másik különös problémával, azzal, hogy Taupin megfigyelése szerint egy idő után a leghíresebb előadóktól a közvélemény minduntalan azt várja, hogy a már ismert dalaikat játsszák, új szerzeményeikre kevesen kíváncsiak. S nem feltétlenül azért, mert az új dalok rosszabbak, inkább arról van szó, hogy rögzül a korábban kialakult kép az adott művészről.
Az életrajzi film végpontja, hogy Elton John hosszú drogrehabilitációra vonul, ami sikerrel jár. Búcsúturnéjának koncertjein is beszél erről az időszakról, ilyenkor azt mondja el két szám között a zongoránál ülve, hogy az volt a legfontosabb, amikor ki tudta mondani: „segítségre van szükségem”.
Részlet a Rocketman című filmből1991 végére nemcsak tiszta lett, hanem hosszabb időre lefogyott, sőt hajbeültetésnek, később szemműtétnek is alávetette magát – ezernyi fantasztikus szemüvege ma már kizárólag a színpadi kellék szerepét tölti be. Megint új életet kezdett. Ebben az időszakban ismerkedett meg David Furnish marketingszakemberrel is, akivel attól a naptól fogva házasok, amióta a brit törvények ezt lehetővé teszik, és béranyától született gyermekeik vannak.
Elton John érdeklődése több szempontból is megváltozott a kilencvenes évektől. Továbbra is készít stúdiólemezeket, amelyeknek hangszerelése egyre inkább alkalmazkodik baritonná mélyülő hangjához, műfajukat illetően pedig afféle tradicionális poplemezek, s elismerő kritikákat kapnak, még ha a korábbi kereskedelmi sikerektől messze vannak is. Kiemelkedik közülük a 2013-as The Diving Board és a 2001-es Songs from the West Coast című album, amelyen a film egyik legszebb jelenetében elhangzó I Want Love című dal is található. Fennmaradt emellett Elton John intenzív jelenléte a popiparban, folyamatosan turnézik, Las Vegas-i show-ja telt házakat vonzott, duettjei az aktuális fiatal sztárokkal a díjkiosztó gálák extravagáns betétjei. Mindeközben filmzenék és musicalek írásába fogott, a legismertebbek az Oroszlánkirály című Disney-produkcióhoz írt dalai, valamint az Aida és a Billy Elliot című musicalek. E munkái nyomán Oscar-, Grammy- és Tony-díjat egyaránt kapott, valamint időközben a Rock and Roll Hírességek Csarnokába is beválasztották.
Ami talán ennél is lényegesebb, Elton John a hírnevét, társadalmi kapcsolatrendszerét és a saját pénzéből dollármilliókat áldoz az AIDS elleni küzdelemre. A nevét viselő, negyedszázada létező alapítvány több kontinensen tevékenykedik a HIV terjedése ellen, az AIDS kialakulását megelőző kezelések elérhetővé tétele és a gyógyszerek hozzáférhetősége érdekében, valamint a betegség fő társadalmi okai közül az információhiány és a diszkrimináció ellen is küzd. Elton John gyakran éles hangú nyilatkozatban teszi szóvá azt is, ha a melegeket sérelem éri a világ valamely pontján, adott esetben politikusoknak, például Vlagyimir Putyinnak is alaposan odamond.
Társadalmi szerepvállalása mellett a magánpassziói ugyancsak biztos anyagi hátteret igényelnek. Három évvel ezelőtt a londoni Tate Modern galériában állították ki nyolcezer tételt meghaladó fotógyűjteményének pár száz darabját. Sok-sok egyéb remekmű mellett André Kertész és Moholy-Nagy László képeit is kiállították. A nagy visszhangot keltő kiállításról a The Guardiannek adott interjúban Elton John azt mondta, minden darabot maga választ ki, és nem befektetési céllal vásárol képeket, hanem közöttük él, gyönyörködik bennük. Nem mellesleg megengedheti magának, hogy megvásárolja a szomszéd házat is, hogy több falfelületre tegyen szert a képek számára. Fotókollekciója a világ egyik legnagyobb magángyűjteménye. Arra a kérdésre, otthonról hozta-e ezt az érdeklődést, ironikusan úgy felelt, az angliai Pinnerben, a családi otthonban a papagájmintás tapéta volt az egyetlen képzőművészeti hatás, ami érte.
Arról pedig Bernie Taupin beszélt, hogy Elton John legalább még egy dolgot szenvedélyesen gyűjt, s milyen meglepő: hanglemezeket. Taupin egy életen át halmozta fel saját tizenötezer darabos bakelitgyűjteményét, benne legfőképpen olyan zenékkel, amelyeket már a hatvanas években is szeretett, klasszikus blues-, rock ’n’ roll és countryalbumokkal. Baráti versenyben állnak Elton Johnnal, aki korábban jótékonysági árverésre bocsátotta saját lemezgyűjteményét, de az utóbbi időben elkezdte újjáépíteni, és rengeteg mai zenét is vásárol bakeliten.
Az interneten böngészve ráakadhatunk arra a beszélgetésre, ahol az élete során minden lehetséges sikert elérő Elton John arról beszél, milyen nagyszerű a rituálé, amikor egy újonnan beszerzett lemezt kibont, felteszi a lejátszóra, és kiolvassa a borítót, miközben élvezi, milyen jól szól a bakelit. A zenétől nem lehet visszavonulni.
