Négyféle kép

Nemzet és művészet. Kép és önkép.

Ezt a négy főnevet tetszés szerinti sorrendbe és kapcsolatba lehet rendezni – mondotta Marosi Ernő a Magyar Nemzeti Galéria fenti című kiállításának megnyitóján, utalva arra, hogy e túlságosan tág meghatározás alá voltaképpen bármi beférhet.

Gondolom, a szervezők célja is ez volt. Maguk hat egységbe (fejezetbe) szervezték a tárlatot, melyek egyszerre követik az időrendet (a hosszú tizenkilencedik századon kalandozhatunk keresztül, tehát a tizennyolcadik század végétől az első világháborúig) és egyfajta tematikát. Ami az utóbbit illeti, voltaképpen két fő csapáson haladhatunk: részben a korabeli (közben erősen változó) Magyarország- és magyarságábrázolásoknak lehetünk tanúi (helyek, várak, városok, jellegzetes alakok, intézmények stb.), másrészt a nemzeti múlt sajátos, képzőművészeti (mondjunk inkább művészetit, hiszen e tekintetben a képzőművészet szinte az irodalom szolgálólányaként működött: festőink a korszak leghíresebb verseit illusztrálták, a költőink által elképzelt múltat színezték ki) megteremtésének stációit figyelhetjük meg.

Ez voltaképp két külön irányzat, két külön kiállítás. (Sőt több: hiszen a városképgrafika, a városképfestészet egészen mást jelentett a fotográfia megjelenése előtt és után, hogy mást ne mondjunk.) De ez legyen a legnagyobb baj. Az MNG munkatársai új módon rendezték egybe a galéria páratlanul gazdag anyagának egy részét, kiegészítették néhány fontos munkával, és máris elérték céljukat: azt tudniillik, hogy fokozott érdeklődéssel forduljunk e művek felé.

E sorok íróját persze a történelemkészítés finom áthallásai nyűgözték le leginkább (legyen elég csak a különféle Zrínyi-ábrázolásokra utalnom, de jók a honfoglalások is, valamint a „Szent István alkotmányt ad a népének” című dolgozat), de bízvást állíthatjuk, hogy mindenki találhat itt, a hajdani királyi várban (még egy áthallás!) kedvére valót.