Nagyvadak a játszótéren

Az irodalomban, lírában és epikában egyaránt évezredeken át fel sem merült, hogy meg kellene különböztetni gyerekeknek és felnőtteknek szóló szövegeket. A piaci rés valamikor a 18. században nyílt meg, amikor a gyereket már nem tekintették kisméretű felnőttnek, és az igényeket hamarosan követték a termékek is, gondoljunk csak a Grimm Brothers Co.-ra. Mára viszont a gyerek- és a felnőttirodalom markánsan elkülönült, mások a megjelenési fórumok, a szakmai szervezetek, specializálódtak a könyvesboltok és a kiadók –

csupán a szerzők nem látják be, hogy a gyerekirodalmi játszótér ha nincs is fényévekre az irodalmi berkektől, azért masszív kerítéssel van körbevéve.

Persze vannak kiskapuk, de mindkét vidék lakói bizalmatlanul tekintenek a „gyüttmentekre”, holott ezt esztétikai szempontok nem indokolják.

A jó „felnőttvers” ritmusa, képei, hangzása hat a gyerekre, akkor is, ha nem teljes mélységében érti az úgynevezett üzenetet. Egy jó fantasy cselekménye behúzza a felnőtt olvasót, aki fennfelejti magát a villamoson, pedig csak belekukkant Galléros Fecó legújabb kalandjaiba. Egy minőségi képeskönyv esti felolvasása nem jelent fizikai fájdalmat a szülőnek (az első ötvenhárom alkalommal). A felnőtt- és gyerekirodalomra nem vonatkoznak eltérő elvárások, legfeljebb annyi a különbség, hogy a kisebbeknek szóló művekben figyelembe kell venni a megcélzott olvasói korosztály verbális-kognitív-lelki terhelhetőségét, azaz (sarkítva) egy ifjúsági regényben nem áldozható fel az egész szereplőgárda a katarzis érdekében egyetlen mondatban.

A szépirodalom ormain őshonos szerzők tehát remekül érzik magukat a kerítés másik oldalán. És mivel általában komoly életművel rendelkeznek, és mind a mesterségbeli tudásuk, mind pedig az érzékenységük erre predesztinálja őket, remek művekkel gazdagítják a gyerekirodalmat.

A Magvető azon kevés kiadók egyike, amelyek felnőtt- és gyerekirodalmat is megjelentetnek, bár csak egy olyan szerző van a portfóliójában, aki nem ír úgynevezett szépirodalmat (Lakatos István, ő a Dobozvárossal az IBBY-díjat is behúzta 2012-ben). Nemrég került a boltokba két magvetős szerző, Darvasi László és Grecsó Krisztián egy-egy gyerekeknek szánt műve is. Az első a Pálcika-sorozat legutóbbi, de a jelek szerint nem utolsó kötete (Pálcika, a detektív – A nagy Gerbera-nyomozás), a másik egy versgyűjtemény, Belefér egy pici szívbe címmel.

Darvasi Lászlónak rengeteget köszönhetünk, a 2002-es Trapiti révén ugyan nem egyedül hozta össze az azóta is tartó gyerekirodalmi nyarat, de az egyik első fecske volt az égen.

A nagy Gerbera-nyomozás az ötödik kisebbeknek szóló kötete, és a második a Pálcika-vonalon.

A kötetet kézbe véve az olvasó azt hihetné, hogy Egy ropi naplója-remake-kel van dolga, de el sem kell kezdeni az olvasást, hogy nyilvánvalóvá váljon: itt másról van szó. Koncz Tímea borítója eléggé „kommersz” ahhoz, hogy szemet szúrjon a könyvesbolt nem éppen ingerszegény környezetében, de a belső illusztrációk sokkal letisztultabbak és fineszesebbek. Mégsem tolakodók, viszont viccesek és kifejezők és… szóval baromi jól néz ki a könyv, sőt, egyértelműen menő. A vizuális ingerekre nyitott, megcélzott korosztály (erre is vissza kell térnünk még) imádja az ilyen mókásan informatív, DIY-kinézetű grafikai világokat, amelyek megalkotásához egyszerre kell kifinomult esztétikai érzék, örökifjú kreativitás, rutin és tapasztalat.

E készségeket és képességeket pedig a Pálcika alkotói gárdájából nem csak az illusztrátor tartja a kisujjában. Darvasi saját és Szív-e jogán foglal el kitüntetett helyet a Parnasszosz egyik kellemes fekvésű kiemelkedésén. Tehát A nagy Gerbera-nyomozás magas esztétikai színvonalú, több jelentéssíkon mozgó, ugyanakkor a krimi-szüzsé elemeit is helyesen használó szöveg, amely nincs híján az önreflexiónak, sőt, az öniróniának sem.

Ennek ellenére nem feltétlenül adja meg azt az önfeledt olvasási élményt a megcélzott korosztálynak, ami a fentiek alapján várható lenne. Ennek elsődleges oka, hogy bajos meghatározni, mely életkor az, amit itt „megcélzottnak” nevezhetünk, márpedig ez gyerekirodalom esetében jogos elvárás. Nemcsak azért, mert azzal, hogy a kiadó rányomtat egy „9+” vagy „12+”-os plecsnit a könyvre, megkönnyíti a vásárlók dolgát, hanem azért is, mert a gyerekek különböző életkorokban eltérő összetettségű szövegeket tudnak és szeretnek olvasni. Ebben az esetben pedig nincs teljes szinkronban a nyelvi megformáltság magas színvonala a történet bonyolultságával (illetve egyszerűségével), a karakterek sematizáltsága a szöveg filozofikus kitérőivel. Ez a probléma jelen volt az előző Pálcika-könyvben is, de annak rövidebb meséiben kevésbé volt szembetűnő. Ugyanis az a 21. századi, digitális bennszülött olvasó, akit felvillanyoz e regény központi konfliktusa, és teljes szívből képes izgulni azon, ki lopta el Gerbera Erzsébet szirmait, nehezen fogja követni a cselekményt megakasztó kitérőket, akik viszont könnyedén veszik a történetmesélés lóugrásait, valószínűsíthető, hogy Percy Jacksonon vagy akár Stranger Thingsen edzettek. Világmegmentésnél kisebb tétekkel nem szívesen játszanak, és nem szeretik a vontatottságot. Hasonlóan problematikus a regény humora is: kedves és finom, sőt, szellemes, de esetenként a Gerbera-nyomozás szerzője ugyanúgy képtelen ellenállni a kísértésnek, mint jelen soroké a Pálcika-vonalnál meg a Szívnél, és ezek a poénok, hogy úgy mondjam, nem feltétlenül „jönnek át” egy kiskorú számára.

Ha viszont az olvasó enged azoknak az igényeinek, amelyeket gyerekeknek szóló szövegekkel támasztani szokás, már a rendszeresen felbukkanó didaxist is szarkazmusként értelmezheti, és remekül szórakozhat a legújabb Pálcikán (bár egy-egy poénnál felsóhajt, hogy tényleg, ezt muszáj volt?!).

Grecsó Krisztián verseskötete vizuálisan éppúgy telitalálat, mint a Pálcika. Baranyai (b), úgy tűnik, nem tud hibázni. A borítót uralja a Grecsó-brand szerves részét képző betűtípus, ami ugyanúgy a márka és a termék megbízhatóságát jelzi a leendő olvasónak, mint a majdnem egész alma. A fedlap narancssárgája nyugodt boldogságot sugároz, a címet körbeölelő apró képek (angyal, nagyi, ház, gitár, templom, mobil, leves, univerzum és csigabiga, meg persze: apu, anyu, gyerekek és kutya) kábé a teljességet ígérik. És ez, mivel verseskötetről van szó, nem is feltétlenül felelőtlen vállalás. De azért elég merész. Főleg akkor, ha – ahogy hátsó borítón olvasható – „a szerző kislánya ihlette ezeket a szövegeket”.

A csecsemők univerzális anyanyelve a vers. Ha az ember együtt él egy ilyen nehezen értelmezhető, minden logikának konokul ellenálló lénnyel, önkéntelenül varázsolni kezd. „A-ludj már, a-ludj-ál, te kis sza-ros sza-mu-ráj”, meg ilyenek. Nincs az a gyakorló szülő, aki hajnal három magasságában, büfiztetés közben ne talált volna ki hasonlókat. Persze, ha az ember költő, könnyen emelkedik magasabb szintre is – és egyre nagyobb a kísértés, hogy ezeket a pillanatnyi kétségbeesésben (vagy eufóriában) felbukkanó bájolókat leírja, aztán kicsit reszelgessen rajtuk, és kötetbe rendezve nyilvánosságra hozza.

És ez jó dolog, gondoljunk Miklya Zsolt, Kiss Ottó, Varró Dani apaverses köteteire. De elképesztően nehéz lehet ilyen helyzetben szelektálni a varázsigék és höcögtetők közt, és kiválasztani azokat, amelyek nem csak otthoni használatra alkalmasak.

E kötetbe kerültek olyan versek (főképp az utolsó, címadó ciklusba), amelyeket még évtizedek múlva is idézhetnek olvasókönyvek, feltűnnek majd szavalóversenyeken, amelyeket örömmel olvas fel az ember a saját gyerekének, vagy vesz elő csak úgy magának. De maradtak benne kevésbé sikerültek is – erőltetett, agyonhasznált rímekkel, negédes, émelyítően szuperkerekboldog hangulattal, túltolt mondanivalóval –, amiket csak a szerző személye ment meg. És sajnos olyanok is, amiket még az sem.

Baranyai (b) viszont nagyot ment: a könyv illusztrációi gyönyörűek. Legalább olyan fontosak, mint maguk a versek, nem tolakodók, és nem egyszerűen hozzáadnak a szövegek hangulatához, hanem sok versnél felülírják, kiegészítik vagy épp árnyalják, tompítják a verbális hiátusokat. Neki, na meg Grecsó renoméjának köszönhető, hogy a kötet sikeres lesz – mert sikeres lesz, ez szinte biztos.

(Darvasi László: Pálcika, a detektív – A nagy Gerbera-nyomozás, 176 oldal, Magvető Kiadó; Grecsó Krisztián: Belefér egy pici szívbe, 96 oldal, Magvető Kiadó)