Nagyon nagy fröccs

Bächernél benne van a szentendrei Dalmát-pince, a szamárhegyi mítosz, ahova vágyunk, de nem érhetünk el, mert mindig csak holnap nyit. Benne van Újlipótváros, a pesti füst, a csilingelő eszcájgok. Zulu, a festő, aki peckesen jár, akár egy westernhős, vagy Ottó, aki a Firkászban zenél. Benne gyöngyözik Chopin vagy Mozart zenéje, este 11-kor pedig a Radetzky-mars, amely jelzi, itt az idő, a zenész csomagol.

Akár Krúdy a Tabán hajdanvolt utcácskáit, úgy járja Bächer Iván is a pesti kiskocsmákat, a borisszák, az emberi roncsok és mitikussá nőtt kisemberek világát, ahol a zöld löttyös palackoktól állandósult az acetonszag, orrsövényferdüléstől folynak az orrok, slágvortokban telik el az élet, de még pislákol valami abból az örömből, amit évekkel ezelőtt raktak el maguknak.

Mert igenis van, ahol jó a madártej, pillekönnyű habjába pirított mandula szorul. Van, ahol rumban ázik a mazsola. És jó a titokzatos brassói, amibe mértékkel szórtak fokhagymát, s nem tocsog a zsírban. Van, ahol a pultig érződik a főzelék savanykás, kapros illata. Néha igenis szép tud lenni egy bokor, jóízű a tiszta hó, borzongató, ha titokban hiszünk valamiben. Néha összerántja a női szívet, ha egy férfi nem csinál mást, csak ráteszi a kezét az imádott nyakra.

Bächer hallgatja a lánya miatt meghasonlott rasszista újságírót, a buszon zötykölődő alkoholistát, a beteg orvost, és mindent lejegyez. Ahogy Lojzi néni, az utolsó éttermi fölíró ül az asztalok és a söntés között, és akkurátusan papírra körmöli, mit szolgálnak fel neki. Van, aki igazolást keres, más az elveszett férjét, aki mindennap teletrombitált három zsebkendőt. Akad, aki a szódást kutatja, mert az olyan, mint egy jó hentes vagy egy jó pszichológus. Mindenki hallgatóságot, társat akar. Mert Bächer szerint tudják, ha megtalálják a maguk szódását, akkor már nincsenek elveszve ebben a koszlott világban.