Nagy Bumm
Előrebocsátom, hogy minden respektemmel együtt sem vagyok LGT-rajongó, így hát nem szándékoztam se sorba állni, se kirakatot betörni Presser Gábor önéletrajza miatt. Én annak a bizonyos B betűs együttesnek a megszállottja vagyok, amely e könyvben is többször említve van, és amelyet mérvadó körökben és azokon kívül is mindenféle legekkel szokás számon tartani. Ebből a perspektívából hallgattam az LGT dalait, mert hát hallgattam, nem kérdés, már harmincöt évvel ezelőtt, amikor leckeírás helyett föllógtam a haveromhoz, akinek a bátyja disszidált, és hátrahagyott egy csomó lemezt. Emlékeim szerint, ha nem is az összes – a Bumm! első kiadása, amelyet Barta Tamás disszidálása miatt betiltottak, biztosan hiányzott –, de az X.-ként jelölt kilencedikig (kb. akkor lépett le a báty) a legtöbb Lokomotiv GT-album köztük volt, úgyhogy később már csak emiatt se érezhettem magam elveszettnek azokon az LGT-koncerteken, amelyeken (szám szerint kettőn) jelen voltam. Nem beszélve arról, hogy egy csomó Loksi-dal a magyar zenekultúra megkerülhetetlen darabjaként eleve benne van a köztudatban. (Amúgy láttam Pici bácsit az Omegában is játszani. Nem a hőskorban, az koromból adódóan legföljebb időgéppel volna lehetséges, de mint egykori tagot vendégként fellépni igen.)
Úgyhogy összességében vártam Presser könyvét, amelyet már a megjelenése előtt megelőzött a híre. A szerkesztő fölhívta a figyelmemet arra, hogy amennyiben annak a kiadónak a kiadványáról írok, amelyik az utóbbi időben az én munkáimat is gondozta, végképp ne feledkezzek meg kritikusi énemről, nehogy úgy tűnjék, mintha kilógna a lóláb. Így aztán kritikusi fegyverzetem teljes tárával felszerelkezve jelenthetem ki, hogy Presser könyve letehetetlen. Egyetlen hétvége alatt végigolvastam a több mint ötszáz oldalt.
Zenészek, meg hát általában sztárok önéletrajzai gyakran profi író közreműködésével készülnek, aki lejegyzi és formába önti a visszaemlékezéseket. Presser könyvénél ennek nincs, nem is kell, hogy nyoma legyen. A főszereplő-szerző született tollforgató, a fülszöveg is elsőkönyvesként nevesíti, aki például turnébuszokon zötykölődve készített jegyzeteket, először noteszlapokra, később telefonba, most pedig, a járvány okozta leállást kihasználva mindezt könyvvé gereblyézte össze. Ennek megfelelően nem hagyományos életrajzot kaptunk, amely A-ból B-be tart, és lineárisan rajzolódik ki szépen a pálya íve. Presser könyve olyan, akár egy kirakós játék, hol eminnét, hol amonnét kerülnek a helyükre a darabjai. Az egyik fejezetben a hatvanas években vagyunk az Omegával Londonban, a másikban a közelmúltban a Vígszínházban. A kohéziót az asszociáció hozza, Presser pedig gördülékeny természetességgel mesél, egyik dologról jut eszébe a másik, mindez fanyar humorral és öniróniával fűszerezve. Az is simán lejön, hogy bár ma már csak röhögünk a Szovjetuniótól az NDK-n át Jugoszláviáig tartó megannyi szürreális turnéélményen, meg a különféle hivatalosságok pitiáner megnyilvánulásain, mindez a kőkemény valóságot jelentette a legvidámabbnak titulált barakkban – még inkább attól keletre –, és nagyon is tétre, olykor vérre ment. A túléléshez nemcsak a szabályokat kellett ismerni és azok kijátszhatóságát megtalálni, hanem tudni kellett azt is, miként lehet ezt az egészet tehetséggel, elszántsággal és hittel kibírni.
A kötet kivitelezése hasonul az önéletírás formabontásához. Remek megoldás például, hogy a kiegészítő magyarázatok lábjegyzet helyett eltérő betűmérettel és -típussal a főszövegbe simítva kaptak helyet, így emiatt se kell a lap aljára tekintve az olvasás élményét akárcsak egy pillanatra is megszakítani. A szövegrészek eltérő funkcióit a tördelés váltakozása jelzi. Jók a képek és a QR-kódok is. És miközben a puzzle elemeit rakosgatva nem csupán a pályakép, de az elmúlt bő fél évszázad magyar és kelet-európai irracionalitása is kirajzolódik, az is világos, hogy maradtak még darabkák, amelyek a beígért második kötetben kerülnek majd a helyükre.
(Presser könyve I., 524 oldal, Helikon Kiadó)
