Muzsikáló pesti éjszaka
A Rózsavölgyi cég régóta nemcsak lemez- és kottaeladással foglalkozik, hanem kiadással is, egész CD-sorozatuk van a két háború közötti és az ötvenes évekbeli könnyűzeneszerzők és -előadók műveiből (azaz vannak szerzői és előadói lemezek, sőt, egy Budapestre vonatkozó tematikus válogatásuk is), közöttük olyan unikumokkal, mint Lantos Olivér vagy Kapitány Anni slágergyűjteménye. (Olyan kötelező sztárok mellett, mint Zerkovitz Béla vagy Karády Katalin.)
Magam nagy rajongója vagyok e korszaknak és ennek az irányzatnak (mindent szeretek, ami még nálam is öregebb), gyakran és szívesen forgatom ezeket a korongokat, a dalok többségét kívülről fújom (tanúk jelenlétében persze inkább csak belülről), s hálás vagyok a Rózsavölgyinek (és más, szintén e tárgyban szorgoskodó cégeknek) azért, hogy hozzáférhetővé tették az élményt. (Van kedvencem is, persze, a Horváth Jenő-válogatás, benne a Szép esténk lesz, a Bocidal és persze a Szabin nők slágerei.)
Érthető, ha fokozott várakozással vettem kezembe Gál Róbert kis könyvét, mely a Muzsikáló pesti éjszaka címet viseli, némileg félrevezetően, hiszen „csak” az EMKE bárjának fellépőit mutatja be az olvasóknak. A „csak” pedig csak azért van idézőjelben, mert a legendás szórakozóhely története önmagában is elég anyagot szolgáltathatna egy egész regényhez. Arról nem is beszélve, milyen izgalmas lehetőséget kínálhat a kutatónak az ötvenes évek kinti és benti világának összehasonlítása. Hogy mennyire nem illettek ezek össze (az EMKE és a Rákosi-rendszer, egyszerűen szólva), mégis léteztek egymás mellett. (A mulató persze, államosítva – a tulaj hetekkel élte csak túl –, átfazonírozva, figyelve, jelentve, de mégis.)
Szóval az EMKE története aranybánya, amelyből Gál Róbert ezúttal csak rögöket mutat. Portrékat villant fel, az itt fellépő művészek egy részének portréját, de elég esetlegesen. (Tudniillik, hogy mit ír meg róluk, mit nem.) Kitalál viszont egy kerettörténetet egy külföldre szakadt és hazatért egykori újságíróról, aki elájul, aztán visszaemlékezik a régi időkre. Azt biztosan nem kellett volna.
De hát, ahogy a nóta mondja: csak a szépre emlékezem.
