Műgyűjtők láza

Be kell vallanom, bizonyos távolságtartással figyeltem eddig, ami a Zsigmond tér sarkán történt az utóbbi időben. Nem, nem a folytonos útfelbontásokra, gödörépítésekre és villamosszüneteltetésekre gondolok ezúttal, hanem arra az intézményre, mely vagy egy éve tűnt fel ott a sarkon, és Műgyűjtők Házának nevezte magát.

Távolságtartásom nem volt alaptalan, manapság ugyanis minden, magára valamit is adó képkeretező meg papírbolt, amelyben képzőművészeti jellegű naptárak is kaphatók, rögtön Nemzeti Galériának nevezi magát. Ráadásul a ház maga is előkelő távolságtartásával tüntetett, a nyitva tartáson és a műfajokon kívül semmi más nem volt a portálján kiírva. Szóval méregettük egymást egy ideje (itt van, egy lépésnyire a szerkesztőségtől, találkozunk jövet-menet), s talán így is maradt volna, ha Jolsvai kollega nem hívja fel a figyelmemet arra, hogy a Műgyűjtők Házában Tamás Ervin-kiállítás látható. Jolsvai kollega, ez nem titok, nagyon kedveli ezt a félig-meddig elfeledett festőt, írt is róla annak idején, felrajzolva az özvegy portréját is. Gyanítottam, hogy most is az ő keze van a dologban, és tényleg. Akárhogy is, így aztán kiderült, hogy a Műgyűjtők Házában nemcsak árverések esnek (de azok is, minden szombaton), hanem az emeleti részben pompás kiállítások is. Ezúttal például a Tamás Erviné.

Így kerültem hát a Műgyűjtők Házába, amelyről kiderült, hogy a helyiek szeretettel és odaadással fogadják a betérőt, pedig rövidesen költözniük kell – az itteni bérlemény ideje lejárt. A kiállítás azonban november 22-ig látható még. És ha látható, megnézendő. Az akvarellek, festmények, kollázsok láttán hamar megértettem, miért szereti Jolsvai kollega a Tamás Ervin művészetét. (Sajtóban jártas olvasók kedvéért: csak névrokon.) A bölcsessége, a derűje, az iróniája miatt. A pasztellszínű lelke miatt. Melyekkel oly nagy erővel igyekszik elrejteni művészi magányosságát.

Nádas Sándor