Mitől függ a világsiker?

– Mesélte egyszer: a Szomorú vasárnap amerikai bemutatójának idején kisteherautóval járta a nagy stúdiókat, hogy – a „helyi szokásnak” megfelelően – levizitáljon azok vezetőinél. Azóta is minden terv szerint megy?

– Nem volt terv.

– Hogyhogy?

– Először 2001-ben jártam Amerikában, amikor a One Day Crossing magyar kisfilmet – a főszereplője voltam – nominálták az Oscar-díjra. Pár hetet töltöttem akkor Los Angelesben meg New Yorkban. Aztán a Szomorú vasárnap csaknem egyéves reklámkampánya „visszakényszerített” az Államokba. Velem tartott a párom is – ma már férjem, kétéves kislányunk, Sára édesapja –, és együtt ismertük meg igazán az országot. Közben nagy cikket közölt rólam a Los Angeles Times, egy ügynökség pedig rögtön szerződést ajánlott. Arrafelé ez már valami. S kezdtek jönni kint a kisebb-nagyobb feladatok.

– Angolból perfekt volt?

– Itthon a gimnáziumban a brit formulát tanultam. Amikor először szólítottam meg Kaliforniában egy árust, válasza után a páromat kérdeztem: angolul beszél-e a fickó? Magántanárhoz mentem, a forgatásokon pedig eleinte specialista foglalkozott velem. Erre ma már nincs szükség.

– Mégis: a gyakorlatban hogyan indult az ottani élet?

– Egy ideig az ügynökségem vendégházában laktunk, Los Angelesben. Később a férjem, aki fotós, New Yorkban kapott munkát, így hát átköltöztünk oda. Brooklyn legszebb részén van egy kis lakásunk. Ám ha filmezek, sosem New Yorkban, hanem másik államban forgatok.

– Ön az egyetlen, aki magyar színészként folyamatosan jelen van az amerikai filmes világban. Kérdés persze: mennyire jelent ez sikert?

– Az attól is függ, honnan nézzük.

– Ön honnan?

– Kicsi országból érkezve az ember kisebb sikerekre számíthat Amerikában. Félreértés ne essék: senkinek nem akarom elvenni a kedvét attól, hogy próbát tegyen, ha lehetőséget kap a kinti megmérettetésre. Ha úgy tetszik: magyar anyanyelvűként sikernek is mondható a tengerentúli pályám. Amikor valamelyik filmben a „szerepemet”, mondjuk, a német Martina Gedeck „viszi el” – aki mellesleg Szabó István új mozijának a főszereplője –, azzal is vigasztalhatom magam: talán hamarosan engem is megtalál egy igazi nagy és izgalmas szerep odaát. Az ügynökeim pedig – ha hiszi, ha nem – még nem tettek le rólam. Kultúrájukból fakadóan is alapvetően pozitívabb beállítottságúak, mint én.

– De azért csak izgathatja, mikor találja meg kint a „nagy szerep”.

– Sosem sztár akartam lenni, hanem mindig is színésznő. Olyan munkáim vannak kint, amelyek egybeesnek ezzel a vágyammal. Már húszévesen is akkor nyílt ki a bicska zsebemben, ha a színészi teljesítményem helyett arról beszéltek: milyen jól nézek ki.

– Ne vegye tapintatlan megjegyzésnek: nem most múlt harminc, jövőre pedig újabb kerek évfordulóhoz ér. Karaktere hiányzik a honi színi világból.

– Bozsik Yvette-nek most eszébe jutottam. De nem érzem úgy, hogy a szakmának itthon nagyon hiányoznék. Sem azt, hogy hiány lenne az én „karakteremből” – ahogyan fogalmazott. Kitűnő színészek vannak Magyarországon, és nem szeretem, amikor egy mozdulattal leminősítik a kollégáimat, vagy más esetben engem.

– Kihallom szavaiból az indulatot, de félreértett. Én csupán az ön „karakterének” honi hiányát említettem. Ám nézzük akkor másként a pályáját: a Székely Gábor vezette Új Színházban kezdett 1995-ben. Itthon maradt volna, ha Székelyt nem fúrják ki onnan pár évvel később?

– Nagyon valószínű. Mint ahogyan akkor is maradtam volna, ha főiskola után a Katona József Színház ajánlatát fogadom el. Ilyen műhelyekből az ember nem indul el külföldre, mert ezekben teljes életet élhetünk színészként. És olyankor a filmes felkéréseket is mérlegeli az ember: ér-e annyit a mozis szerep, mint a színházi feladat. Bár amúgy nehéz a „mi lett volna, ha...” kérdésekre reagálni.

– Viszont ha az említett „teljes élet” felől közelítünk: annak érzi a kinti létet?

– Felteszem: a sikertelenség, a csalódások is mind részei az úgynevezett „teljes életnek”. Mert azt ugye senki sem képzeli, hogy érdemes „átmosolyogni” egy életet. Vagy hogy a szerepein keresztül bárki is boldogabb lehet, mint mások. Amerikában is vannak jó pillanataim, de sok a szorongás és a sikertelenség. Meg van egy nagy űr is.

– Ez mit jelent?

– Azt: az itteni kollégáimat nem tudom magammal vinni oda, és – teszem azt – megmutatni a nagyérdeműnek, mi, magyarok hogyan tudunk színházat csinálni. Szeretném, ha még erre is sor kerülhetne. És jó lenne egyszer ott is hétköznapi életet élni: reggel próba, este előadás, közben nyugi.

– Még Németországban dolgozott, amikor arról beszélt: mégiscsak itthon van igazán otthon. De mert akkoriban kezdődtek az utcai balhék az őszödi beszéd miatt, azt is hozzátette: ez eléggé „feszíti”, ahogy a megosztottság is. Azóta változott a kormány. A jelen hazai történései miatt lehetnek sajátos felhangjai a harmincas évek Berlinjében játszódó Cabaret-nak.

– A színházi próbafolyamat emelkedett állapot: a karaktereket, az adott kort próbáljuk megfejteni. Az ember nem nagyon engedi be a külvilágot. Ami kicsit gyermeki helyzet. És persze abszurd is, hiszen a világról, az adott helyzetről gondolkodunk, de a napi események valahogy mintha halkabban jutnának el hozzánk. Akkor van baj, ha a politika történései annyira erősek, hogy még ebből a gyermeki létezésből is kimozdítanak. Kerülném a direkt politizálást, de tény: mostanában olyan erős zajokat hallani itthon, hogy azok a színház falain is átszűrődnek.

– Sőt: külföldre is elhallatszanak. Ottani ismerősei mit szólnak hozzájuk?

– A vörösiszap híre vagy az új médiatörvény is az újságok címlapjaira került. Okoznak némi meghökkenést. Mindemellett: a művészet világában is elismerik a kultúránkat. Német, osztrák színész barátaim szerint a budapesti Cabaret világszínvonalú előadás. Sokan azt is tudják, vannak lángelméink, akik nulláról is fel tudnák építeni ezt az országot.

– Pozitív vagy inkább negatív a mérleg?

– Az általánosításoknak nincs értelme. Amerikában nem azt kommunikálom, hogy itt egy kicsiny, egykori KGST-állam feltörekvő színésznője, amely országban amúgy éppen megint fejük tetejére álltak a dolgok. Azt igyekszem megmutatni: „világszenzáció” vagyok. Ehhez persze az kell, hogy legbelül tudjam: mik az előnyei és hátrányai annak, hogy onnan jövök, ahonnan. Akkor lehet korrigálni, egyensúlyba hozni a dolgokat. Mi, magyarok – függetlenül az ország méreteitől, lehetőségeitől – sokszor nagyon magabiztosak vagyunk. Ami viszont bajokhoz vezethet akkor, ha nincs mögötte teljesítmény, konkrétum vagy legalább elképzelés. Adott esetben önkritikára is szükség van. A magabiztosság mellett muszáj alkalmazkodni azokhoz a normákhoz, amelyek nem véletlenül alakultak ki a nyugati demokráciákban. Az öntudatunk mellett működnie kell a féknek is.