Mire épül a jövőnk?

- Baloldali művész, a 2010-es választásokkor az LMP-t támogatta, idén viszont a jobboldali kormány díjazta „babérkoszorúval”. Meglepődött?

– Utoljára állami elismerést – József Attila-díjat – az első Fidesz-kormány idejében kaptam, még 2002-ben. Akkor is éreztem mindkét politikai oldal gyanakvását, most talán még erősebben. Akkor és most is zavart csend vett körül. A jobboldaliak bizonyára furcsállották, hogy miért tüntetnek ki egy „balost”, és a balliberálisok számára is gyanús lettem, amiért „azok” jutalmaznak. Nem csodálkozom ezen, hiszen a kulturális közélet ideológiailag kibékíthetetlen szekértáborok harcává vált. És ez lassan elpusztít minden értéket, megkérdőjelez minden szakmai teljesítményt.

- A könyvhétre megjelenő kötetének záró esszéje is baljós látlelet a honi költészet és irodalom állapotáról. Azt sugallja: a művek és alkotók pártos besorolása már jóval fontosabb, mint a művészi kvalitás. És legfeljebb a kultúra presztízsvesztését tekinthetjük „hungarikumnak”.

– A kötet összeállításához újraolvastam régebbi esszéimet, és meglepődve szembesültem azzal, mennyire naivan és optimistán ítéltem meg akkor a jövőt. Tíz évvel ezelőtt még azt hittem, hogy Magyarország Közép-Európa egyik kereskedelmi, diplomáciai és szellemi központjává válhat. Bíztam abban, hogy nálunk is megerősödik egy olyan művelt polgári réteg, amelynek fontos a kultúra, és mecénása lesz a művészeti törekvéseknek. Ma már tudjuk, hogy ebből nem lett semmi. Fellendülés helyett gazdasági, társadalmi válságok jöttek, amelyeket az egymást váltó kormányok rövidlátó érdekpolitikái csak tovább mélyítettek. Hagyománnyá vált a megszorításokat a kultúránál kezdeni, és a folytonos pénzkivonások miatt az egész művészeti élet súlyos veszteségeket szenved el. Kiürülnek a galériák és a koncerttermek, színházak, közgyűjtemények mennek tönkre, és senki nem méri fel ennek a következményeit.

- Mire gondol?

– A kultúra nem luxus, hanem alappillére a modern európai államnak. Az elitkultúra kevesek ügye, de létfontosságú. Az értelmiség lecsúszása és a kultúra rombolása együtt jár a demokrácia erodálódásával. A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amelyiknek szívügye lett volna a demokratikus magatartásmódok terjesztése és a civil kezdeményezések bátorítása. A pártok és a kormányok úgy tettek, mintha párbeszédet folytatnának a társadalommal, de ez nem volt igaz. Én sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a közélettel, mert úgy gondoltam, nem ez a dolgom.

- Mitől változott meg a véleménye?

– A szüleimet 2000 karácsonyán egy szatmári faluban rablótámadás érte. Édesanyámat agyonverték, édesapámat műtétekkel megmentették. Hat évig kínlódott még. A tettesek kilétére máig nem derült fény, mivel a rendőrség érdemben egyáltalán nem nyomozott. A cigánytelepről „kikaptak” néhány fiatalt, őket gyanúsították meg, de bizonyítékok nem voltak, ezért a bírósági szakaszban nem is állt meg a vád. Eközben láttam közelről, mennyire lelketlenül és igazságtalanul működik a hatalmi gépezet, hogyan alázzák meg a cigányokat a bíróságon. Közönyös, nemtörődöm módon „elsinkófálták” az egész ügyet. Láttam, hogy a demokrácia és az egyenlőség csak kirakat, a valóságban nem létezik. Akkoriban kezdtem jobban odafigyelni a hírekre, mi történik ebben az országban. Megdöbbentem, hogy az én esetem nem egyedi: a gyűlölet és a korrupció az élet minden területét behálózza, társadalmi rétegeket fordítanak egymás ellen. És a szocialista kormányok is szemet hunytak fölötte. Azért kezdtem közéleti publicisztikákat írni, mert úgy éreztem, erkölcsi kötelességem figyelmeztetni minderre.

- Mit szóltak a kritikáihoz?

– Érzékelhető volt a gyanakvás a balliberális oldalon. Úgy jártam, mint itt mindenki, aki megpróbál középre állni, és az ideológiai hangadókkal szemben saját véleményt megfogalmazni. Ez az, amit nálunk legkevésbé sem szabad, mert az ember könnyen a semmiben találhatja magát, ahol jobbról is, balról is „lőnek” rá. Én például 2006-ban úgy gondoltam, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció egyre inkább elveszíti a hitelét, mert bár Gyurcsány az őszödi beszédben őszinteséget ígért, a kormányzásában ebből szinte semmi nem valósult meg. Amikor ilyeneket írtam, még gyanúsabbá váltam. Később azt sem vették jó néven, hogy az LMP-t támogatom. Holott az LMP mellett azért „kampányoltam”, mert azt reméltem: ők talán képesek lesznek megújítani a baloldalt.

- Az Orbán-kormány hatalomra kerülése óta viszont már nem ír a politikáról. A jelenről nincs véleménye?

– „Magánzó” alkat vagyok: a közszereplés lelkileg-testileg megviselt, nem való ez nekem. De a rosszindulat és a gyanakvás mást is elkeserítene. Önvédelemből nem nyilvánítok véleményt.

- Ma több millióan gondolkodnak így, országossá vált a kiábrándultság. De hová vezethet ez?

– A 2010-es választások eredménye azt jelezte: a társadalom végképp leszámolt azokkal az álmokkal, amelyekben a rendszerváltás idején hitt. A szabadságról, egyenlőségről és jólétről eddig legalább illúzióink voltak, most már azok sincsenek. Véget ért valami, és egy új korszak kezdődött: az ország teljes átépítése. A parlamentarizmus keretei megmaradtak, miközben a demokrácia kiüresedése felgyorsult, és Magyarország gazdaságilag, kulturálisan is Európa peremére szorult. Nagy ütemben halad előre az elitkultúra felszámolása, de hogy pontosan miféle új világ jön létre, azt egyelőre nem látni. Kultúrpolitikája a jelenlegi kormánynak sincs, a Horthy-korszak iránti nosztalgia leginkább arra jó, hogy a Fidesz-kormány szimbolikus gesztusokat tegyen a tőle jobbfelé távolodó szavazóknak, és hogy elterelje a figyelmet a súlyosbodó gazdasági bajokról.

- Mások szerint itt egy önkényuralmi rendszer konszolidációja zajlik.

– Lehetséges, de a kérdés az: miért hagytuk, hogy így legyen? 2006 óta tudható volt, hogy a baloldal lejáratódott, és a liberalizmus szitokszó lett. 2008 óta nem volt kétséges, hogy a szocialisták elveszítik a választást, és a jobboldal abszolút többséget szerezhet, márpedig a teljhatalom mindig veszélyes. És ha élhetetlen viszonyok alakulnak ki az országban, a fiatalok tömegesen mennek majd el, ahogyan ezt tapasztaljuk is manapság. Mire fog épülni így a jövőnk? Ki próbálta mindezt megakadályozni? A parlamenti pártok továbbra is önző módon egymásra mutogatnak, és nemzeti együttműködés helyett még mélyebb és átléphetetlenebb szakadék tátong köztük. Nincsenek hiteles jobboldali eszmék, és nincsenek baloldaliak sem. A politika kiüresedett, a közéleti arcok elhasználódtak. A Fidesz nyakába liheg a Jobbik, és űzi, hajtja maga előtt. A demokratikus ellenzék térfelén pedig nincs önkritika, ezért nem lehet megújulás sem. Pedig a szellemi invenció úgy kéne, mint egy falat kenyér. Új, művelt elit és korszerű nemzeti kultúra nélkül nem lesz új Magyarország.