Minerva a gettóban

Az Egyedül vagyunk című szélsőjobbos lap 1939-ben a zsidókat kizáró képzőművészeti kamara felállítását szorgalmazta egyik cikkében: „Az eljövendő nagy kamarai szervezetnek sokszor a művészeti teljesítménnyel szemben is a nemzeti szellemet kell pártfogolnia.”

Harsányi László azt mondja erre, nincs új a nap alatt.

A képzőművészeket vallási alapon kizáró kamara ugyan nem jött létre, de az említett cikk publikálása idején már életbe lépett az 1939-es második zsidótörvény is. Több száz színházművész és technikai dolgozó kapott levelet teátrumának direkciójától: nem hosszabbítják meg szerződésüket.

Diktatórikus rendszerek a közönséget legközvetlenebbül megérintő művészeti ágak művelői között tartják fontosnak a gyors szelekciót.

A Horthy-kormány vonatkozó elképzeléseinek megvalósítása a színházi és filmművészeti dolgozók esetében két lépcsőben történt. Az 1938-as első zsidótörvény húsz százalékban határozta meg az 1600 fős szakmai kamara zsidó tagjainak keretszámát – ez a tagság a hivatalos munkaszerződés alapfeltétele volt. Az első törvény életbe lépését követően az érintettek közül még kamarai tag maradhatott például Básti Lajos, Törzs Jenő, Gózon Gyula, Hidas Hedvig. De már akkor kirostálódott – mások mellett – Bársony Rózsi, Keleti László, Beregi Oszkár.

A ’39-es második zsidótörvény már csupán hat százalékban engedélyezte a kamarának a zsidó tagok felvételét. Kikerült Básti, Hidas is, valamint Egri István, Darvas László. Sokan mások is a szakma élvonalából.

A „nemzeti szellem és keresztény erkölcs érvényre juttatására” akkoriban létrehozott Színház- és Filmművészeti Kamarát Kiss Ferenc elnökölte. Mondták róla: hirtelen, de annál nagyobb buzgalommal tette magáévá a Horthy-kormány eszmerendszerét. Csortos Gyula ellenben ironikus rezignáltsággal reagált, amikor még Kiss kinevezése előtt hivatalos helyről tanácsát kérték: ki lenne alkalmas kamarai elnöknek? Csortos azt felelte: „Én, csak nem vállalom, vagy még a kis Róth (Róth Sándor színész), de ő meg zsidó.”

Az is tény: az első zsidótörvény életbe lépését követően csupán hatvan magyar értelmiségi fogalmazott közös tiltakozást. Igaz, közöttük olyan nevekkel, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Csók István. Ám tiltakozásuk úgysem bírt valódi súllyal.

Másfelől a két zsidótörvény okozta alkotói ellehetetlenülésre nem puszta rezignáltság volt a válasz.

Magyarországon már 1910-től létezett a dr. Hevesi Simon rabbi által létrehozott, elsősorban közművelődési feladatokat ellátó Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE). A pár évtized alatt komoly teljesítményt felmutató egyesület későbbi elnökei között volt Báró Herzog Mór műgyűjtő, Baracs Marcell ügyvéd-politikus, Buday-Goldberger Leó gyáriparos, felsőházi tag.

1939 októberében pedig az OMIKE keretein belül szerveződött meg az úgynevezett Művészakció, amelynek célja az volt: „Megtartani a magyar zsidóságot azon a kulturális színvonalon, ahová addig eljutott, másrészt azokat a zsidó művészeket, írókat, zenészeket munkához és jövedelemhez juttatni, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitott intézményekből.”

A Művészakció legfőbb irányítója az OMIKE Kultúrtanácsa volt. A szervezet által rendezett színházi és egyéb kultúresemények fő színhelye pedig a Wesselényi utcai Goldmark Terem.

Ugyanakkor a Pesti Izraelita Hitközség két másik helyiségében, sőt a Dohány utcai zsinagógában is szerveztek programokat.

A Kultúrtanács első elnöke, dr. Ribáry Géza – feljegyzések szerint nagy akaratú ember, plusz jó zongorajátékos – a Művészakció első rendezvényének 1939. november 11-i megnyitóján arra kérte a publikumot: „Legyenek velem együtt ügynökei kultúrelőadásainknak, a zsidó magyar művészeknek, annak az építőmunkának, amelynek végcélja megteremteni jobb jövőnket, hazánk javára, Istenünk dicsőségére.”

Egykori szavait Harsányi László a mából visszatekintve így kommentálja: „Az OMIKE történetében 1944-ig a hazafiasság minden megnyilvánulása megtalálható.”

Ahogy az is dokumentálható: az eredetileg zárt közösségnek szervezett programokat nem zsidó vallásúak is szép számban látogatták. Egyrészt a zsidó pártoló tagoknak fenntartott helyeket vehették igénybe – zsidó barátaik jóvoltából. Egy idő után pedig jegyeket is árultak a rendezvényekre.

Más kérdés: nem feltétlenül a szolidaritás motiválta az érdeklődést.

Az OMIKE operaelőadásai láttán például az Operaház korábbi karnagya, Sergio Failoni azt találta mondani az állami intézmény művészeinek: ha igazi operát akarnak látni, látogassanak el a Goldmark Terembe. Akkoriban az efféle rajongás némi riadalmat is okozott az OMIKE tagjainak körében. A hatóság mégsem vegzálta a társulatot, bár egyszer megesett: az OMIKE népszerűsége kapcsán szóba került, hogy esetében eltörlik a más színházaknak járó forgalmi és fényűzési adókedvezményt, s behajtanak rajta negyvenezer pengő hátralékot. Ami egyben megszűnésüket jelentette volna.

Ám az illetékes minisztérium egyik osztálytanácsosa, Ország Róbert addig harcolt értük – szolidaritásból és jó ízlése okán –, míg az összeget egy-két ezer pengőre mérsékelték.

Harsányi László kutatásai alapján megállapítható: az OMIKE 1938 és 1944 között – prózai, zenei előadásokat is beleszámítva – kilencszáz előadást tartott. A rendezvényeken háromszáznegyvenezer néző vett részt.

Rendeztek képzőművészeti eseményeket is, függetlenül attól, hogy a honi képzőművészek 1944-ig nyílt tárlatokon is szerepelhettek. Az OMIKE Művészakciójának általános szellemiségéről ugyanakkor az is sokat elárul, amit kiállításaik kapcsán fogalmazott korabeli recenzens: „Újból beigazolódik, hogy nincs felekezeti piktúra, csak jó vagy rossz művészet van, de azon felül, hogy európai, csak annak a földnek lelkiségét tükrözheti, amelyen az alkotóművész él. Itt mutatkozik meg művészeink csendes munkájának eredményeiben a magyar táj lelket formáló ereje, amely mostoha viszonyok között is tiszta magyar művészetet produkál.”

Mindeközben a Művészakció szervezői, résztvevői – ahogy publikumuk bizonyos része is – indokolatlan optimizmussal tekintettek a jövőbe. Vagy Harsányi László megfogalmazása szerint: a valósággal való szembenézés képességének teljes hiányával.

Újságcikk adta hírül 1944. március 16-án: az OMIKE téli kiállítását a nagy érdeklődésre való tekintettel 1944. március 26-ig meghosszabbítják.

Másként történt.

1944. március 19-én az ifjú Horvai István rendezésében éppen egy Moli?re-vígjáték főpróbáját tartották a Goldmark Teremben. Ám a bejárati függöny mögül egyszer csak német katonák rontottak a művészek közé. Az OMIKE rendezvényei végleg elmaradtak.