Minden másként van

Miután a kulturális élet minden területét az állami dotáció olyan mértékű elvonásával sújtotta, amely már az intézmények puszta fennmaradását veszélyezteti, a miniszterelnök személyesen nyitotta meg a Szépművészeti Múzeum Cézanne-kiállítását, ahol is kijelentette: „Éppen válság idején érdemes leginkább áldozni a kultúrára.” Persze ez a csakugyan világraszóló tárlat kitűnő alkalmat kínált egy kormányzati reklámszöveg felmondására a meghívott illusztris külföldi vendégek előtt, és Orbán Viktor nem is szalasztotta el a nemzetközi marketing lehetőségét: mi a válság idején is másként osztjuk el a terheket, másféle alkotmányt faragunk, más utakat keresünk – mondta büszkén –, önök egy olyan országba jöttek, ahol minden másként van.

Nem tudjuk, hogy az elsősorban Cézanne kedvéért egybegyűlt közönség soraiban akadtak-e olyanok, akik legalábbis megütközve hallgatták a különutas kormányzati megoldások propagandáját. Nem elsősorban amiatt, hogy a szónok némileg szokatlanul kötötte egybe politikai mondandóját a festői életmű méltatásával, hanem azért, mert tájékozott emberek lévén, valamelyest talán ismerték a magyarországi állapotoknak az orbáni dicsekvésnél enyhén szólva differenciáltabb európai megítélését. Mindenesetre valószínű, hogy a képzőművészet szakértői és élvezői nem egytől egyig szakbarbárok, olvasnak újságot, vagyis vannak fogalmaik a világról – amiként ezt a kivételes verniszázs válogatott honi publikumáról is bízvást feltételezhetjük. Tehát alighanem sokan fogadták értetlenül, miért éppen azzal kérkedik Orbán, ami tudvalevően az ország minden bajának legfőbb oka: hogy nálunk valóban minden másként van. A kormánypárt másként, azaz saját ízlése és érdekei szerint alkotmányoz, másként értelmezi, ezért lebontja a jogállamot, és másként számol, következésképp hamis költségvetést állít össze. Igen, mindent másképp csinál, mint a fejlett demokráciák – és ennek immár naponta valamennyien megadjuk az árát.

Most derült ki például, hogy a második Matolcsy-csomagot Brüsszel azért nem fogadta el, mert a bejelentett 764 milliárdos reparáció kedvezőtlen járulékos hatásai miatt legfeljebb 453 milliárdra tehető, úgyhogy megint nem sikerült becsapni az unió szakértőit. A valutaalap pedig minden jel szerint kissé zokon vette, hogy hazug szlogenekkel hirdetés- és plakáthadjáratot indítottunk ellene – a nemzetközi szervezetnek ugyan a közvélekedés szerint nem lehetnek érzelmei, de fájdalom, úgy látszik, mégis elvárja partnereitől a korrekt viselkedést. Ha úgy tetszik, azt a tiszteletet, amit Orbán indokolatlanul, de annál nagyobb hangon rajta követel. Úgyhogy az állami rangra emelt, folyamatos sértegetés „gyümölcseként” az IMF az idén már nem ad tárgyalási időpontot a magyar kormánynak, s mint minap épp az Állami Számvevőszék elnöke állapította meg, a szerződés elhúzódása százmilliárdokba kerül – az adófizetőknek. Hogy ez a rezsim tényleg mindent másként csinál, mint ahogyan tisztességes és ésszerű volna, azt egyetlen hét leforgása alatt akár többször is megtapasztalhattuk.

Ezért nem vitás, hogy az orbánizmusnak legkésőbb 2014-ben véget kell vetni. Immár sem morális, sem szakmai, sem társadalompolitikai hitele nincs. Ha tehát azt kérdezzük magunktól, a civil mozgalmak és a pártok pedig egymástól, milyen közös platformra épülhet az ellenzéki összefogás, akkor itt és most elég annyit mondani: a változás elengedhetetlen szükségességére. Mert nem lehet ebben az országban továbbra is mindent másként tenni, mint ahogy a normalitás, a józan ész és a szociális krízis kezelése megkívánja. Mindazok, akik ma nem az erre irányuló közös választói akaratot, hanem az összefogás képtelenségét, meghaladhatatlan akadályait sorolják, olyan gátakat emelnek a különböző, de egyként kormányváltást áhító táborok között, amelyeket később rettentően nehéz lesz elbontani – ha egyáltalán sikerül. Az egységes fellépés parancsa nem elvtelenséget kíván, hanem felelős felismerést; annak belátását, hogy minden nézeteltérést az elodázhatatlan cél érdekében kell feloldani. Egy majdani ellenzéki koalíciónak az első és egyetlen választási forduló előtt mindenképp létre kell jönnie, és ehhez kétségtelenül az új politikai közép megteremtése vezethet el. Orbán Viktor és a Fidesz „centrális erőterének” helyét, amely valójában a radikális jobboldal egyeduralmát jelenti, csak egy másik, a széles társadalom érdekeit képviselő középerő foglalhatja el. És ha ennek részeként nem hajlandóak együttműködni minden rendű-rangú demokraták, mert az egymással szemben táplált partikuláris ellenérzéseik többet nyomnak a latban a történelmi elhivatottságnál, akkor megérdemlik az újabb vereséget.

De az ország nem érdemli meg. Ezért nem telhetnek el a következő hónapok a széthúzás megideologizálásával. Valamennyi potenciális politikai erő vezetőinek meg kell érteniük, hogy ha bármilyen hivatkozással elzárkóznak a mégoly nehéz tárgyalások során létrehozható szövetségkötés elől, akkor vagy lenullázzák a bázisukat, vagy – legalábbis a nagyobbak – hatalomban tartják Orbánt.

És ezután is minden másként lesz.