Minden létező ajtó

- Sok ajtó megnyílt ön előtt a világhírű családneve miatt?

– Minden létező ajtó. Az igazat megvallva, szégyentelenül jól „kurválkodtam” a nevemmel. Mágikus hatású, és én mindig hasznát vettem. Már az iskolában úgy bírtam rá az osztálytársaimat, engedjék meg, hogy lemásoljam a latinleckét róluk: „Cserébe eljöhetsz hozzánk, és találkozhatsz Charlie Chaplinnel.”

- Gyerekként mikor tudatosult önben, hogy apja az egész világ kedvence?

– Mindig is tudtuk. Már apró cseppségekként láttuk a filmjeit, és mutogattunk a vászonra: „Ott van apu!” Amikor Kaliforniában laktunk, kiszöktünk az utcára, és ugrándozva kiabáltuk: „Charlie Chaplin gyerekei vagyunk!” Arra jött egy rideg, kimért nőszemély, és visszakérdezett: „Az meg ki?” Rémülten rohantunk vissza az emeleti szobánkba, bebújtunk az ágy alá, és csak hüledeztünk. „Lehetséges, hogy az apánk mégsem a világ legnagyobb embere?!” Ez volt életem egyik legrosszabb napja. Hétesztendős voltam.

- Igazak a pletykák, hogy szigorú családfő volt?

– Fegyelmező, fenyítő típus. Féltestvérem, Sydney (aki tizennyolc évvel volt idősebb az 1944-es születésű Geraldine-nál – K. L.) elvitt bulizni éjszakai klubokba, amikor még csak tizennégy éves voltam. Apám nem nézte jó szemmel a dolgot. Viktoriánus erkölcsöket vallott. Ráadásul fejébe vette, hogy a gyerekeit tisztes polgári hivatások felé tereli. Azt akarta, hogy orvos, mérnök vagy ügyvéd legyen belőlünk. Nekem azt mondogatta, elmehetnék ápolónőnek. Ellenezte, hogy színészi pályára lépjek, főként azért, mert tudta, milyen nehéz hivatás a miénk. Kétszáz meghallgatáson is részt vehetsz, mire egy megbízást kapsz – ha szerencsés vagy. És közben nem szabad vastag bőrt növeszteni az arcodon, mert az érzékenységedből élsz. Amikor viszont elkezdtem filmezni, apám rögtön a legelfogultabb rajongóm lett. Hiába vártam konstruktív kritikát, mindig csak annyi telt tőle: „Ó, te voltál a legjobb az egész filmben!” Bűbájos is tudott lenni. Valahányszor étterembe mentünk, mókázni kezdett. Eljátszotta, hogy ismeri a halat, amelyet felszolgáltak a tányéron. „Ajajaj, hát veled meg mit műveltek, drágám?!”

- Találkozott nagyapjával, Eugene O’Neill drámaíróval?

– Soha. Anyám, Oona O’Neill (1925–1991) tizenhét éves volt, amikor 1943-ban férjhez ment, apám (1889–1977) viszont az ötvennegyediket taposta. Nagyapám voltaképpen kitagadta anyámat, amiért hozzáment egy vén kéjenchez, legalábbis ő ezt gondolta a házasságukról. (A drámaíró csak egy évvel volt idősebb Charlie Chaplinnél – K. L.)

- Apjának filmjei közül melyik a kedvence?

– Ahogy öregszem, egyre inkább A kölyök felé húz a szívem. Amikor 1921-ben elkészítette, senki sem hitte, hogy eredményesen lehet vegyíteni egy műben a helyzetkomikumot és a drámát. Ő bebizonyította, hogy lehetséges. Mert szörnyű szegénységet látunk, igazi tragédiát, mégis nevetünk. A Bohémvért (Párizs asszonya, 1923) is nagyon kedvelem. Martin Scorsesének ez az egyik nagy kedvence. Lubitschra is hatott.

- Ön is, én is balett-táncosként kezdtük. Hatott ez a színészi munkájára?

– A balett irtó nagy fegyelmet táplál az emberbe. Olyan ez, mintha apáca és bokszoló lennél egyszerre. Apám katolikus nővérek által vezetett, bentlakásos iskolába küldött. Na, ott aztán volt fegyelem. A balettiskolában úgyszintén. A filmforgatások is nagy erőnlétet igényelnek. Megtanultam időben megjelenni, és pontosan ott állni a lámpák fényében, ahol kell.

- Miért hagyta ott a balettrudat, a tütüt és a spicc-cipőt?

– Mert szörnyű volt érezni, hogy nem mindenben engedelmeskedik nekem a testem. A szívem megszakadt, amikor szakítanom kellett nagy szerelmemmel, a tánccal. De muszáj volt. David Lean rendező egyébként még balett-táncosként fedezett fel.

- És a Doktor Zsivágóban (1965) megkapta tőle első nagy szerepét.

– Rengeteg országba elutaztam népszerűsíteni a filmet, de a helyi premiereken mindig csak a főcímet láttam, aztán elvittek. Cannes-ban végre végignézhettem az egészet. Annyira megijedtem a saját látványomtól, hogy elájultam! A mellékhelyiségben tértem magamhoz.

- Négyszer is forgatott Budapesten a magyar származású Robert Halmi tévéfilmjeiben (Mária, Jézus anyja, A kezdetek, Dinotópia, Karácsonyi ének). Hogyan érezte magát nálunk?

– Kozmopolita vagyok, mindenütt hamar otthonosan érzem magam. Úgy működöm, mint egy cserepes virág. Ahova kiültetnek, ott rögvest gyökeret eresztek. Egyébként Kelet-Európa otthonabb az otthonnál, ugyanis apám testvére román nővel élt együtt. Amikor próbáltam hatni apámra, hogy adjon több szabadságot nekem, mindig azzal korholtam: miért nem tud olyan lenni, mint az én bohém nagybácsim és a felesége? Apám szigorúan rám nézett, és felhívta a figyelmemet arra, hogy nekünk is volt román cigány felmenőnk, úgyhogy az a spiritusz bennünk is megvan. A vérünk egynyolcada. Valahányszor véletlenül megvágom magam otthon, mindig azon imádkozom, hogy ne a román vérem folyjék ki belőlem!

- Több mint száz filmben szerepelt. Mit csinál, ha éppen nem dolgozik.

– Ülök a telefon mellett, és várom, hogy megcsörrenjen! Mert a színész élete várakozás. Persze csodás férjem van, és remek gyermekeim. Sokat sétálok, szeretek olvasni, kötögetni. Mégis várom a pillanatot, amikor újra a kamera elé léphetek. Imádom a színészmesterséget! Nem vagyok válogatós, bármit eljátszom. Még a széket is a háttérben. Ha olyan rendező keres meg szereppel, akivel már dolgoztam, vakon igent mondok, a forgatókönyv olvasása nélkül.

- Többször dolgozott Robert Altmannal (Nashville, Buffalo Bill és az indiánok, Az esküvő), akiről úgy tudni, hagyta improvizálni a színészeit, és azt az utasítást adta nekik, maradjanak „karakterben”, mert sosem tudta, folyton mozgó kamerájával éppen ki lesz a képkivágásban.

– A Nashville (1975) forgatásán összeterelte az összes színészt, mind a huszonnégyet. „Mindenkinél ott van a forgatókönyv? No, akkor hajítsátok el. Magatoknak kell megírnotok a párbeszédeiteket. Ha kell segítség, van egy emberem rá. Csak annyit kell tudnotok, hogy a jelenetben kivel vagytok, és szeretitek-e, vagy sem. Ti írjátok a dalokat is, de a jogok nálam maradnak.” Megijedtem. Biztosra vettem, hogy hamarosan ki leszek rúgva. Ugyanis soha életemben nem impróztam még. Altman csodás dolgokat hozott ki a színészekből. Az egészet te írtad, te rögtönözted, de a nap végeztével tulajdonképpen rájöttél, hogy pontosan azt csináltad, amit ő akart!

- Tizenkét éven át élt és filmezett Carlos Saurával (Borsmenta koktél, 1968, Nevelj hollót, 1975, Életem, Elisa, 1977). A spanyol mozi álompárja voltak. De Franco diktatúrájában...

– Az volt a filozófiánk, hogy belülről kell harcolni a diktatúra ellen, nem emigránsként odakintről. A filmek ugyan nem képesek megváltoztatni a világot, de az egyes ember felfogását, életszemléletét igen. Ilyen értelemben hittünk abban, hogy forradalmat csinálunk a filmjeinkkel. Afféle haláltánc volt, amit űztünk: meddig mehetünk el, mit verekedhetünk át a cenzúrán? A tabuk és korlátok döntögetése rendkívül stimulálóan hat a művész elméjére. Ezért állt elő az, hogy amikor megtörtént a rendszerváltás Franco halála (1975) után, mindenki el akarta készíteni a maga filmjét a spanyol polgárháborúról, amit eddig nem engedtek, de a hangzatos szándék végül nem vezetett sehova. A hirtelen jött szabadság megbénította a rendezőket. Csupa rossz film született. Véletlenül sem szeretném, ha úgy hangzana, létjogosultságot adok a cenzúrának. Manapság egy másfajta cenzúrával kell szembenéznünk, és ez a kommercialitás. Sok a tehetséges rendező, de nem kapnak lehetőséget, mert a spanyol producerek nem elég tökösek, hogy finoman fejezzem ki magam: csak az érdekli őket, hogy közönségsikereket gyártsanak. Hamarosan egy szörnyűséges, egészen gusztustalan spanyol horrorfilmben fogok szerepelni, a költségvetése mindössze négyszázezer euró. Az állami támogatásnak híre-nyoma sincs, mert a spanyol kormány próbálja csökkenteni a deficitjét. Ilyenkor a kultúrán, az oktatáson és a nyugdíjakon spórolnak elsőként. A második világháború alatt a brit pénzügyminiszter azzal nyitott be Winston Churchill irodájába, hogy meg kell húzni az éves költségvetést, kezdve a kulturális kiadásokkal. „Akkor miért háborúzunk?!” – szegezte neki a kérdést Churchill. És nem engedte.

Pályakezdés fekete-fehérben: