Miért kéne tűrni?

– Az istenítéletbeli karaktere, a tépelődő, az igazság elvetését nehezen viselő Mary Warren hangsúlyosabb figura a produkcióban, mint A salemi boszorkányok más előadásaiban. Ráadásul saját világlátása mintha szinkronban volna a szerepalakéval, hiszen korábban említette: az őszinteséget tartja a legfontosabb emberi alapattitűdnek.

– Mary Warren figuráját talán csak a néző érzi hangsúlyosabbnak. A szerep a próbák közben kapott formát, tartalmat. Alakítására bizonyára mindaz hatott, amire az előadás is választ keres: miként burjánzik egy ostobaságból, irigységből fakadó piszlicsáré ügy borzalmas rendszerré, amely már emberéleteket követel. Engem túl a szerepen is felzaklat a mérhetetlen igazságtalanság.

– Előadásuk ritka erős érzéseket ébreszt. Akad kritikus, aki szerint különös élmény ez egy katarzismentes korban. Ön is tapasztalja a hiányát?

– Manapság mintha sokan félnének az érzelmektől: félre ne vigyék a gondolatokat. A színházak egy részében eluralkodtak a teoretikus, egyetlen rendezői gondolat mentén megfogalmazott előadások, amelyekben a színészek is ennek az elképzelésnek a kiszolgálói, miközben az érzelmek takarékon vannak vagy meg sem jelennek. Pedig a katarzishoz két dolog kell: szív és agy. Persze tudom, hogy a színházi katarzis nem generál közvetlen változásokat a társadalomban. De a színészi létezésnek mégiscsak a katarzis „előállítása” adja az értelmét.

– Ez a lehetőség vonzotta a pályára?

– Igen. Már ötévesen színész akartam lenni, bár még kevésbé tudatosan. Elsőként a versek fogtak meg. Hallgatásuk, olvasásuk, előadásuk. Szüleim civil foglalkozásúak ugyan, de állítólag őseink között volt Varsányi Irén, a Vígszínház egykori színművésze, Gál Gyula pedig tényszerűen egyik felmenőm. Talán a géneknek is részük volt a pályaválasztásomban.

– Pályakezdése után több alternatív csapattal is dolgozott. Három éve – két év társulati tagság után – arról töprengett egy interjúban: a Vígszínház konzervatívabb világa nem igazán áll közel önhöz, ellentétben a teátrum progresszívabb nekilendüléseivel. Ám az utóbbiakat kevesellte, és úgy tűnt, még a helykeresés időszakát éli. Azt is mondta akkor: a Szombathelyen bemutatott Cukor Show volt az a produkció, amelynek kapcsán megtapasztalta, milyen pluszokat hoz a felhőtlen, hierarchia- és ordibálásmentes színházcsinálás. Felülírta már valami azt az élményt? Akár a díjak?

– A díjak megtisztelők, örömet szereznek. A szakmai feladatok kapcsán is történtek velem jó dolgok. De a Cukor Show marad egyszeri élménynek. Mára megtanultam: közösségeken belül szinte elkerülhetetlenül kialakul a hierarchia, amely egy színházi gépezet működtetésének is feltétele. Az ordibálás pedig hozzátartozik a szenvedélyes próbafolyamathoz. Néha én is kedvet kapok rá, de nem teszem meg. Legfeljebb erőteljesebben fogalmazom meg a véleményemet. De mostanában még csak azt sem: inkább figyelek, aztán csinálom, amit gondolok.

– Ha kedvet kap rá, miért nem ordít?

– Mert ha az ember inkább figyel és próbálja megérteni a másikat, úgy azért kicsit könnyebb a létezés. Az emberi együttélés, a kommunikáció alapfeltétele a figyelem. Annak szándéka, hogy megértsük a másik motivációit. Látjuk, mi történik körülöttünk csupán azért, mert sokan képtelenek a figyelemre.

– Amit mond, ahogy mondja, belső harmóniát sejtet. Akkor sincs önben félsz, amikor a Vígszínházról, a szakmájáról fogalmaz meg kritikus észrevételeket?

– Mindennek lehet következménye, amit viselnem kell. De az ember azt is folyamatosan tanulja, mi mit ér meg, minek hol a helye, mikor meddig lehet elmenni. Nekem valóban az őszinte létezés esik jól, ami nem járhat együtt félelemmel.

– Észrevételei kapcsán nem hívta még beszélgetésre Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatónője?

– Beszélgettünk és megértettük egymást. Én azt tanultam meg a dologból: nem kell elhallgatnom az igazamat, de fontos a pontos fogalmazás, hogy ne ejtsek akaratlanul is sebeket, hergeljek fölöslegesen dühöket.

– Könnyű az ilyen fokú higgadtság?

– Nem.

– A volt főiskolai osztályának tagjaiból alakult AlkalMáté Trupp immár hagyományosan formálja produkcióvá nyaranta egy-egy osztálytárs életét. A Péter Kata című előadás kapcsán említette egyszer: az önök korosztálya valójában egy talajvesztett generáció. Mit jelent ez pontosan?

– Például azt: szüleink teljesen más rendszer mintái alapján nőttek fel, élték az életüket, és annak máig megvannak a semmi pozitívumot nem tartalmazó maradványai. Mindeközben mi megkaptuk a szabadság lehetőségét, de arra már nincsenek mintáink, miként is kell azzal bánni. Generációm jelentős része egy furcsa, cél nélküli állapotban lézeng. De az őszinteség azt kívánja, hogy hozzátegyem: korosztályoktól függetlenül sok olyan tünet említhető, amely egy talajtalan társadalom betegségeire utal.

– Ne tartsa magában.

– Sorolhatnám a szegénységtől kezdve a különféle rendszerszintű gondokig mindazt, amely megoldatlanságok ellen alig lázad, tiltakozik valaki. Miközben szinte mindenki komolyan veszi a politikát, és képtelen megérteni: a politika művelői vannak értünk, nem mi őértük. Ha csak ezt elhinnék, már enyhülne a hétköznapokat átszövő félelem. Mély okai vannak annak is, hogy kezd kiveszni az emberekből a humorérzék, de annak hiánya mindenképpen az ostobaság, az irigység, a korlátoltság terjedésének kedvez. Mi például most kezdtük próbálni A velencei kalmárt. Shakespeare alapvetően vígjátéknak szánta a darabot, de mára rengeteg a félreértés körülötte. Rendezőnk, Valló Péter azt tartja az egyik legnagyobb kihívásnak, hogy a nézők számára világossá váljon Shakespeare eredeti elképzelése.

– Minták nélküli világban meddig vihetik előre a dolgokat egyedi elszánások?

– Próbálkozni kell. Egyszer azt mondta nekem egy idősebb, amúgy szeretett, tisztelt rokonom korosztályom lázadozásra hajlamos tajgaira is utalva: „Kata, nektek az a legnagyobb bajotok, hogy nem tanultatok meg tűrni.” Kapásból visszakérdeztem: „Miért kéne tűrni?” Megrendítő volt, ahogy az amúgy sok szempontból nyitott beszélgetőtársam hirtelen szembesült annak lehetőségével, hogy élete előző ötven évét talán egy átgondolatlanságból fakadó tévedés mentén élte. Mindkettőnk számára katartikus pillanat volt.