Miért éppen Marivaux?

Adva van egy színésznő. Játszik, énekel, szervez, rendez, darabot fordíttat – mintha nem a huszadik században élne, amikor mindenki egy-egy területre szakosodott, hanem a színjátszás hőskorában, Déryné idejében: akkor még mindenki (majdnem) mindent csinált. Kováts Kriszta a mai színjátszás mindenese, majdnem azt írtam, robotosa, de ő bizonyára nem robotnak fogja föl a szervezést, pályázást, rendezést, hanem ünnepnek, teátrumi vigasságnak.

Pedig színésznő az ő korában már szakmai nyugdíjban biztonságoskodik. Tudom, hölgyeknek nincsen koruk, különösen a „színésznéknek” nincsen, akik mindig annyi évesek, mint amikor Júliát játszták valaha, már ha egyáltalán rájuk osztották a szerepet. Apropó, Shakespeare: milyen jó Lady Macbeth lenne belőle, ha társulat volna mögötte, ha rendezőnek eszébe jutna ez az ötlet! De hát, se ez, se az. Se társulat, se rendező. Jobb, ha a mai művész megszokja, önmaga rendezője, szerkesztője, kiadója, mindenese legyen.

A Jászai-díjas Kováts Kriszta végig vándorszínészkedte a magyar vidéket. A hosszú hajú Horvai-tanítvány megfordult Pécs, Győr, Veszprém, Debrecen, Szeged, Miskolc színpadain. A Rock Színház alapítói közé tartozott, s igazi otthonra lelt abban a vállalkozásban, míg meg nem szűnt – lelkes tagjainak nagy keservére. A honi színháztörténet fényes lapjaira tartozik ennek a modern zenés műhelynek a születése, a fekete oldalakra pedig a kivéreztetése – és akkor finoman fogalmaztam.

„Miért kell hogy sírj, Argentína?” – énekelhette Evitaként Andorai Péter oldalán. Minden jelentős világsikerű musicalben dalolt, táncolt. West Side Story, Jézus Krisztus szupersztár megvoltak, és a Sztárcsinálók sem volt meg őnélküle. Ám minden szériának vége szakad egyszer, jónak is, rossznak is. Szerep nélkül maradó, avagy méltatlanul háttérbe szorult nagy színészeink önálló irodalmi esteket rendeztek maguknak (Mensáros, Latinovits), vagy írni kezdtek (Gábor Miklós). De hát a férfiaknak mindig könnyebb volt. Kováts Kriszta másképp állt bosszút a mellőztetésekért. Szervezkedni kezdett. Adatgyűjtő legyen a talpán, aki összerakja színházközeli munkásságának nyomait.

Prózai főszerepet utoljára talán a Dunakanyarban, Karinthy Ferenc bravúr-egyfelvonásosában alakított – nagy merészséggel a halhatatlanságba átigazolt Domján Edit egykori sikerét óhajtva ismételni. Aztán létrehozta a Kovátsműhelyt, egy eldugott belső-lipótvárosi pincetérben, ahol a zenei élet jeleseit faggatta, zenéltette, énekeltette muzsikusoktól szövegírókig, Dés Lászlótól Sztevanovity Dusánig. A színházat is megtalálta, nem a nagybetűs teret, társulatot, kőépületet, ahol van infrastruktúra, van öltöztető, díszletépítő, horribile dictu, még dramaturg is.

Utóbbi hiányzik talán a legkevésbé neki, mert Kováts Kriszta egy személyben minden. Persze vannak segítői, de az ő szervező ereje nélkül nem születtek volna meg a produkciók.

Szophoklésztől Petőfiig, Defoe-tól Vörös Istvánig terjed a skála. Ismerős klasszikus, kötelező olvasmány vagy elfeledett regény a hátsó polcról: nála bármilyen szöveg lehet drámai előadás alapja. A színház már nem ott van, ahol a bársonyfüggöny meg a súgólyuk. A színház ott van, ahol a színész megáll, s azt mondja, itt játszani fogunk. Kováts Kriszta ezt teszi. Akár egyedül is, például Arany János balladáit recitálva nyolcvan percen át. Avagy egy filozófiai könyvecskét (Tao te King) tálalva a nagyérdeműnek. Lepődjenek csak meg, tátsák a szájukat. Okuljanak valamicskét belőle – ha már az iskolában kihagyták.

Most itt van Marivaux, akit fel akar fedeztetni velünk. Honi színpadokon ritkásan fordul elő. Lexikonokban, színházi adattárakban kell kutakodni utána. „Egészen eredeti író” – állapítja meg róla a klasszikusokban tévedhetetlen Benedek Marcell. Mire színre lépett, a merev francia klasszicizmus rémuralma véget ért. A commedia dell’arte előszele lengi be színpadát, valami édes, de nem szirupos könnyedség – még a szentimentalizmus divatjának kora előtt járunk. Egy Stendhal-előd, aki a szerelem nagy lélekbúvárát megelőzve párolta le darabjaiba az emberi érzelemről alkotott véleményét. Marivaudage – ez külön fogalom a dramaturgok képzésének tanmenetében. A könnyed finomkodás szinonimája, néha szitokként, néha dicséretként használják.

Most majd újra kiderülhet, melyik irányba billen ennek az „egykönyvű” színpadi szerzőnek a megítélése. Merthogy jószerivel csak A szerelem és a véletlen játéka című vígjátéka futott az utóbbi években hazai színpadokon. Amit viszont most játszanak el Kováts Kriszta szervezésében/rendezésében, az nem került még magyar deszkákra. A második váratlan szerelem új fordítású (Fábri Péter) ősbemutató. Szeptember vége felé lesz látható sorozatban egy még be nem lakott, nem teatralizált belvárosi játszóhelyen, a FUGA nevezetű építészeti centrumban, szemben a Katona József Színházzal. „Zenés sóhajtozás szünet nélkül” – ezt írja a meglehetősen eredeti beharangozó.

Sóhajtozni ki fog az előadások után? A közönség? A színészek? A rendező? Mindnyájan? Lenne okunk rá. A darabot és rendezőjét ugyanis mondvacsinált indokkal kiebrudalták egy kőszínház programjából. Valójában azért, mert szerepet vállalt nem egy ellenzéki tüntetésen. Így lett belőle megint vándorszínésznő, egy régi szovjet film, a Ragyogj, ragyogj, csillagom! bohókás, profetikus színészének (a fiatal Oleg Tabakov alakította) párja. Mokiszin, így nevezte magát a különc aktor, azaz Modern Kísérleti Színháznak. Hát most feltámadt. Mokiszina e arrivata!

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)