Megörökített elmúlás
A post mortem, azaz a halottakról közvetlenül az eltávozásuk után készített felvételek hagyománya a viktoriánus korba nyúlik vissza, elsősorban angolszász területen terjedt el. Eredeti célja nem a borzongatás volt, hanem az, hogy valamilyen emlékképmás maradjon az elvesztett családtag után, ha már az életében nem örökíthették meg a vonásait. Kevesen engedhették meg ugyanis maguknak, hogy festményt vagy grafikát készíttessenek. A dagerrotípia 1839-es feltalálásának, majd a képrögzítési technikák fejlődésének köszönhetően már a kevésbé tehetősek is kihívhatták a fotográfust mint szolgáltatót, főképp, ha az utolsó alkalomról volt szó. A tipikus viktoriánus korabeli post mortem felvételeken az elhunyt családtagokat gyakran úgy fényképezték a saját környezetükben, foteljukban, kanapéjukon, mintha csak aludnának, vagy gyakran beültették a családtagok közé, mintha még élnének. E fényképek jelentős része, a kor magas gyermekhalandóságának tanúságaként, kisgyerekeket ábrázol.
Hazai nagyjaink a halottas ágyon
Magyarországon nem dívott ez a fajta post mortem fotózás (bár ravatalképeket gyakran készítettek), kevesen is kutatták a történetét. E. Csorba Csilla szép tanulmányában – „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak” (Halottábrázolás fotográfiákon) – kiemeli, hogy a 19. század közepe óta a fénykép a jelhagyás, az emlékezés egyik fontos kellékévé vált, eszközzé, amellyel a gyász perceiben mentették a menthetőt, mintegy vizuális dublőrrel pótolták a hirtelen támadt, hatalmas űrt. „A fénykép tehát képes az igazság feltárására, de elkendőzésére, megszépítésére is. A halál ábrázolása lehet botrányos, felkavaró, morálisan megkérdőjelezhető, felrázó, de lehet – a kegyetlen igazság érzékeltetésén túl – az elmúlás megdöbbentő, időtlen bizonyítéka is. […] A fény mint alkotóelem, amely egyszerre spirituális és egyúttal anyagi jelenség, az általa leképzett testet is transzcendentális magasságba emelte: valaki ott van, de szinte már még sincs ott.”
Ha az átlagpolgárok körében nem is terjedt el Magyarországon a post mortem fotózás, nagyon sok művészről, politikusról készült fénykép a halottas ágyon (valamint halotti maszk és rajz is). E. Csorba Csilla már idézett tanulmányából megtudhatjuk, hogy megörökítették így például Jókait, Babitsot, Karinthyt, Kiss Józsefet, „Kossuth Lajos haláltusáját újságírók, fotósok, művészek asszisztálták, a saját ágyában felravatalozott, majd koporsóba helyezett Jókairól pedig több post mortem ábrázolás és leírás is megjelent. Míg az előbbi esetekben a hozzátartozók, s a közönség sem érezte deheroizálónak az utolsó portré megjelenését, Otto von Bismarckról, a Vaskancellárról készült felkötött állú, meglehetősen emberi ábrázolásért a két fotográfus börtönbüntetést kapott, s a sajtóban az 1898-ban bekövetkezett vég után 60 év elteltével jelenhetett csak meg a Bismarck a halottas ágyon című fénykép, Max Priester és Willy Wilcke felvétele.” A legkultikusabb halottas fotó a magyar irodalomban minden bizonnyal Ady Endréé. (Érdekesség, hogy a költőről életében is rengeteg felvétel készült, és ahogy a mai sztárok, ő is eszközként használta a fotográfiát kultuszának építésére: nem győzte osztogatni a rajongóknak a hosszabb-rövidebb dedikációkkal ellátott portréit.) Az Ady Endre a halálos ágyon című felvételt elsősorban Szőnyi Lajosnak tulajdonítják, de több fotós aláírásával is keringtek ezek a kultikus képek, amelyek bejárták a sajtót, és értelmiségi otthonok díszévé is váltak.
Természetfeletti élmények talaja
Ma különféle weboldalakon érhetők el elsősorban amerikai post mortem fotókból álló gyűjtemények, közöttük persze rengeteg hamis is. Létezik olyan site, amelynek szakértő működtetője megállapítja a hozzá beküldött képekről, hogy valódi-e vagy sem. A dagerrotípia idején, de még a fényképészet hajnalán is hosszúra nyúlt az exponálási idő, sokáig kellett mozdulatlanul maradni, ami adott esetben merev arckifejezéssel járt. Léteztek támasztószerkezetek, amelyek segítettek mozdulatlanul maradni, ezekről később sokan azt gondolták, hogy a halottak rögzítésére szolgáltak, holott bemozdulni a képen csak az elevenek tudtak. A gyerekek nehezen bírták a hosszú procedúrát, sokszor elaludtak, vagy ha túl élénkek voltak, akkor egy függöny mögött rejtőző felnőtt keze tartotta őket mozdulatlanul. A világos színű szem sokszor „beégett” a régi technikák mellett, ezért merevvé, élettelenné vált a tekintet. Az egyik legmulatságosabb példa Lewis Carrol, az Alice csodaországban szerzőjének a fotója, amely rendszeresen felbukkan post mortem gyűjteményekben, holott amikor készült, az író még élt és virult, csak feltehetőn fáradt volt, vagy a fotós nem állt a helyzet magaslatán. Az az ambivalencia, hogy adott esetben nem tudni, ki élő és ki halott a képen, tovább növeli ezeknek a felvételeknek a misztikus, hátborzongató voltát.
Post Mortem– Felkavarók ezek a fotók, mert a halálhoz való viszonyunkat birizgálják meg. Épp ezért gondoltam, hogy érdemes témának felhasználni egy horrorfilmben – mondja Bergendy Péter, a Post Mortem rendezője. – A horrorfilmek alapvetően a halállal és a halálhoz való viszonyunkkal foglalkoznak, a bennünk lévő félelmek, a tudattalanunkban mozgolódó traumák, emlékek szimbolikus megvalósítói. Közel állnak hozzám a kísértettörténetek is, ezért gondoltuk munkatársammal, Hellebrandt Gáborral, amikor 2012-ben közönségfilmes pályázatot hirdetett a Nemzeti Filmintézet (akkor még Magyar Nemzeti Filmalap néven), hogy összehozzuk a kísértetműfajt és a post mortem fotózást egy konkrét történetben. Másrészt én pszichológusként a diplomamunkámat is a horrorfilmek szimbolikájából írtam annak idején, a benne lévő archetípusok, ősi tartalmak felbukkanásáról és arról, hogyan viszonyul a néző ezekhez a filmekhez. A magyar filmtörténetben eddig csak érintőlegesen nyúltak a témához, nagy költségvetésű horrorfilm nem készült a fővonalban. Száz évvel ezelőtt, a némafilm korszakában létezett egy-kettő, de az egyik inkább sci-fi, a másik meg elveszett. Később, a szocialista korszakban burzsoá műfajnak tartották, ezért elítélték, üldözték, nem is mutattak be nálunk horrorfilmeket a mozikban. Nem lett része a magyar kultúrának, annak ellenére, hogy a nyugatosok, Csáth, Babits, Kosztolányi az amerikai gótikus irodalom inspirációjára jócskán írtak horrortörténeteket.
– Ha már az irodalomnál tartunk: a film előzetese után többen (kritikusok, bloggerek, Facebook-hozzászólók) is megjegyezték, hogy a helyszínként szolgáló jeges, hideg magyar vidéki táj új elemet adott a műfajhoz, „ha Móricz horrort írt volna, az ilyen lenne”.
– Pontosan azt szerettem volna, hogy olyan horrorfilm szülessen, amely valamilyen szempontból magyaros, a szó jó értelmében. A képi világot illetően az volt a célunk, hogy a 19. század végi, 20. század elejei magyar festészetet elevenítsük meg, Paál László, Munkácsy Mihály, Pataky László képeinek realista hangulatát igyekeztünk lefesteni Nagy András operatőrrel. A magyar paraszti élethez közel állt ez a világ, ez a gondolkodásmód, a kísértethit, a horrormesék – meg akartuk ragadni a népléleknek ezt a vetületét, és beleilleszteni egy klasszikus, akár amerikai gótikus, kísértettörténetes keretbe. Ehhez adtuk hozzá a viktoriánus korban dívó post mortem fotózást, és még egy elemet: a spanyolnáthát. Két olyan filmtervem is volt korábban, amely a spanyolnátha idején játszódik. Egyrészt izgalmas téma, másrészt azt olvastam egy szakkönyvben, hogy talán azért sem készült erről a korszakról annyi irodalmi mű vagy film – noha az emberiség történetének egyik legsúlyosabb, rengeteg halálos áldozatot követelő járványának tekinthető –, mert annyira durva volt, hogy az emberek igyekeztek elfelejteni, az emberiség valahogy elfojtotta, miközben itt szedte az áldozatait közöttünk. Olyan ismert személyiségeket is elvitt, mint Kaffka Margit író, Egon Schiele osztrák festő, Guillaume Apollinaire francia költő vagy Max Weber német szociológus. A film tehát az első világháború után, 1918 végén, télen játszódik. A spanyolnátha ekkor, a második hullámában kezdett igazán halálossá válni, tehát egy olyan korszakba helyeztük el ezt a magyar néphiedelmes-kísértetes sztorinkat, amely a sok fel nem dolgozott halál miatt kedvező talaja lehet a természetfeletti élményeknek.
Egy kocka a Post Mortem című filmből– Ön, aki nemcsak filmrendező, hanem eredeti végzettsége szerint pszichológus is, mit gondol, hogyan segít a horrorfilm feldolgozni a halálfélelmet?
– Maga a horrorfilm nem dolgoztatja fel a halálhoz kapcsolódó tapasztalatokat, élményeket, de ugródeszka, lehetőség arra, hogy elkezdjünk foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, beszélgessünk róluk másokkal. A műélvezetnek az is a funkciója, hogy elkezdjen bennünk kialakítani valamilyen folyamatot, hogy elkezdjünk rezonálni azokra a sokszor nem tudatosan működő dolgokra, amelyek a művészeti termékben benne vannak. Jó kiindulási alap ahhoz, hogy megmozgassuk a tudattalanunkat, mint egy terápiában. Ott is az a lényeg, hogy előhozzuk azokat a dolgokat, amik nincsenek a felszínen, és aztán foglalkozzunk azokkal.
– 2012-ben adta be a film történetét, akkor még szó sem volt a COVID-ról. Most az a – mondhatom úgy is – morbid helyzet alakult ki, hogy a film bemutatója épp egy olyan világjárvány miatt csúszik, amilyet száz éve, a spanyolnátha óta nem láttunk.
– Folyamatosan rakjuk át a bemutató dátumát, most éppen januárra, aztán majd meglátjuk, kinyitnak-e a mozik. Ez egyrészt nem tesz jót a filmnek, másrészt meg jót is tesz, mert bizonyos szempontból aktuálissá válik: ugyanolyan, a tudattalant megmozgató korszakot élünk át, mint egy évszázada, a spanyolnátha idején. Amikor növekszik a szorongás, megnő a kereslet a horrorfilmek iránt, és emelkedik a nézőszám. A mozis forgalmazásra még várnunk kell, de a fesztiválkörútját már elkezdte, eljutott A kategóriás fesztiválokra – amelyeken ritkán szerepelnek horrorfilmek –, és több fontos műfaji – horror-, fantasy-, fantasztikus- – fesztiválra is. Az, hogy ezeken mind a fő versenyprogramba válogatták be, nagy szó, azt jelenti, hogy értékelték a filmet.
Retusált valóságok
Amikor arról kérdeztem Gelencsér Gábor filmesztétát, az ELTE Filmtudomány Tanszék docensét, hogy a fotográfus, a fotográfia hol kap nagyobb hangsúlyt a magyar filmben, említett egy olyan alkotást is, amely egészen másfajta film, de egy bizonyos szálon mégis köthető a Post Mortemhez: Zolnay Pál 1972-es Fotográfiáját.
– Egy korabeli kulturális problematikát tárgyal nagyon izgalmasan. A hetvenes évek elején még kevés embernek volt fényképezőgépe főleg a kis falvakban vagy a tanyákon. A film története szerint egy fotográfus és egy retusőr járja vállalkozóként a vidéket, és szolgáltatásként, pénzért fotózza az embereket. A fotográfus gyönyörű, az esztétikailag kifinomult ízlésnek megfelelő, hiteles portrékat készít: láthatjuk a megrendítő képeket idős asszonyokról, falusi emberekről, akik viszont, amikor szembesülnek a felvételekkel, megijednek maguktól, hogy milyen ráncosak vagy borotválatlanok, meg hogy olyan furcsák a beállítások. Ők azt a fajta fényképet várják, amely megszépíti a valóságot. Ekkor jön a retusőr, aki fogja és kiretusálja a képeket, meghamisítja a valóságot. Ehhez a mostani filmhez kapcsolódóan: a retusált képeken majdnem úgy néznek ki, mintha halotti maszkok lennének. Élettelenek, eltüntették róluk a ráncokat, sőt néha még színt is adnak, rúzst a szájra vagy pírt az arcra. Zolnay filmje fekete-fehér, a színeket tehát nem láthatjuk, de a retusálás eredményét igen. Az emberek nem a valóságot, hanem annak égi, pontosabban retusált mását kívánják maguknak. Konfliktus alakul ki a fotográfus és a retusőr között, az előbbi a valóságot akarja visszaadni, az utóbbi pedig üzleti szempontból, az eladható képek kedvéért kozmetikázza a valóságot. A film azzal szembesít kritikusan, hogy bizony az emberek többsége nem ott tart kulturálisan, ahogy azt a politikai rezsim elképzelte a szocialista kultúráról; a nép egyszerű gyermeke a giccset, a giccses beállításokat és a megszépített valóságot szereti.
– A Post Mortem című film kapcsán: számomra, aki nem vagyon szakember, nem egyértelmű, hogy mi számít horrornak és mi thrillernek.
– Elég határozottan kijelenthető, hogy a horrornak az az ismérve, hogy természetfeletti jelenség váltja ki a félelmet, a thriller esetén pedig a valós eseményektől való félelmünk váltja ki a borzongást. A horrornak mint műfajnak nagy klasszikusai vannak, a Nosferatu-, a Drakula- vagy a farkasemberfilmek mind ide tartoznak, hiszen például Drakula gróf nem egy létező, hús-vér jelenség. Vannak határesetek, izgalmas kérdés például Hitchcock Madarak című filmje: madarak léteznek, de hogy csoportosan és tervezetten támadnak emberekre, az már természetfeletti, tehát a film inkább a horror műfajba sorolható.
– Hitchcockot a legnagyobb rendezők között tartják számon, nem hozzák összefüggésbe a horrorral.
– A horror mint műfaj nem alantas, születhetnek remek horrorfilmek is. Hitchcock kiváló és világhírű rendező, rengeteg filmet készített, elsősorban thrillereket. A Madarak – az egyik legjobb alkotása – kivétel, mert természetfeletti elemmel vált ki félelmet.
– 1917-ben film készült Babits A gólyakalifa című regényéből, Korda Sándor rendezésében, Karinthy Frigyes forgatókönyve alapján, a kettős főszerepet Beregi Oszkár alakította. A film igen sikeres volt, a bemutatón állítólag Ady is megjelent Csinszkával, és Amerikában még a ’30-as években is szerették volna megkapni a forgatókönyvet újabb feldolgozásra. Lehetett ez horrorfilm?
– Ha azt a logikát vesszük, hogy a természetfeletti a kritérium, akkor igen. A gótikus rémtörténetek, a gótikus novellák magas irodalmi elődökkel rendelkeztek, már Poe-nál is megtalálhatjuk ezeket a motívumokat. A magyar filmtörténeti hagyományból hiányzik, nemcsak azért, mert a szocialista korszakban nem támogatták a műfajt, hanem mert a háború előtt sem volt rá kereslet. Hacsak nem a némafilmek idején, viszont ezeknek az alkotásoknak a nagy része elveszett, így keveset tudhatunk róluk.
Egy kocka a Post Mortem című filmből
Felszabadulás a moziban
Visszatérve a Post Mortem című filmre, a rendezője, Bergendy Péter szerint több műfajba is besorolható: horror, thriller, misztikus, természetfeletti és kísértetfilm, valamint fotó- és filmtörténeten. De ami műfajokon túl szerinte a legfontosabb: „Azért azt ne felejtsük el, hogy a filmem elsődleges célja a szórakoztatás, hogy aki elmegy megnézni, jól érezze magát. Izguljon, féljen, ijedjen meg, nevessen, akár saját magán, a saját magában feltörő feszültségen, hiszen felszabadulunk, amikor a félelmeinket ki tudjuk élni a moziban. Alapvetően ezért készült a film, és próbáltuk ezt minőségi keretek között megtenni, tehát jó filmet szerettünk volna csinálni, egy olyan horrorfilmet, amely a fővonalbeli nagy amerikai horrorfilmek közé tartozhat minőség szempontjából. A Post Mortem hazai bemutatójára még várnunk kell, de nem ellentmondás egy ilyen műfajú filmről olvasgatni év végén. Különös, de így van: karácsonykor is megnövekszik a horrorfilmek nézőszáma. A leghíresebb horrorfilmet, az 1973-as Az ördögűzőt is karácsonykor mutatták be a mozik.”
A cikk a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.
