Mégis megköszönném

Meg hát túl sok van a jóból, az a baj, nem lehet minden pillanatban földig hajolni a láthatatlan jótevő előtt. Minden levegővételt nem lehet megköszönni, minden rönk fát, ami meleget ad, ezt a sok, értelmetlen, kedves, szőrös állatot, amely szeretetével körülvesz ezen a reggelen, mert az embereim már elmentek, pedig főleg róluk kéne megemlékeznem. Meg hogy más gyereke mosolyog a buszon, pedig csak ez a két közös megálló adatik együtt, s még a gyógyszertárban is olyan szép szánalommal nézik a taknyos, beteg embert ebben a hideg időben. Tessék, meleg szobában maradhat egész nap. S hogy himbál még néhány sárga falevél a birsalmafán, s hogy tiszta számításból néhány cinkegolyóval idecsábítom a fakopáncsot a piros hasával, egy nagy húsos gerlepárt – a gyerek kiabál, amikor reggel meglátja: „Tyúk! Tyúk a fán!” –, és a sok apró sárgás cinkét is mind idecsalogatom, hogy valami vigaszom legyen a szürkeségben.

Hát én ezt mind, amit itt az orrom előtt, az ablakból bámulok, nem tudom megköszönni, mert túl sok a jóból. És még csak épp reggel van, épp elkezdődött az Úrnak egy közönséges, szürke napja, az út is jeges, az ég is ködös szürke, a fény is elég piszkos, hogy az embert bent tartsa hajlékában szép állatai közt a melegben, hogy dolgát végezhesse. Mert van neki, hát ezért is mekkora köszönet jár – kinek is? Itt bent csücsül a jó melegben, s hogy az ember olyan mérhetetlenül gazdagnak érezhesse magát még így taknyosan is, mintha ő ülne a világ tetején.

A ritka rosszat, mely mint a fehér holló, alig-alig mutatja magát, azt kell megköszönni földig hajolva.

„Velem még sohasem történt semmi rossz”, mondják erre a szentek csodálkozva. Mert csak az embernek kell megköszönnie minden jót s főleg rosszat, velük, a szentekkel semmi, de semmi rossz nem történt még. Mert erről ismerszik meg a szent. Ha, mondjuk, mégy az utcán, s szembejön egy szent ember, így tesztelheted: „Te, milyen rossz ért téged?” „Engem? Semmi a világon.” Na akkor biztos lehetsz a dolgodban.

Azt a kevés, ritka rosszat köszönném most egy mély sóhajjal, mert az épp nem adatik mindennap. És hogy várom, nem állítom. De legalább nem névtelenül érkezik. Mert az ám, a rosszat mind névvel küldik. Névvel, arccal, hanghordozással, fejtartással. Most mégis azt a keveset, ha nem is, mint Jób barátunk, amit kapott a fejére, mert az ő szegény próbatételét azért nem értettem meg a legmélyéig, a fenekéig, bevallom. De azért néhány keresetlen otromba levelet, kikéremmagamnak sziszegést, arcodbanyomom minden tévedésed, azt a néhány kioktató hímsovén macsóizmust, személyesen nekem címezve, amitől bimbózni kezd a férfigyűlöletem, mégis megköszönném.

Főleg mert a kínálkozó pillanatokban általában elmulasztottam. Mondhatni, nem tudtam elég bölcsen és okosan viselkedni.

Mert leginkább megsértődtem, egyenesen felháborodtam, zavartan elnémultam, netán megalázottan elsomfordáltam. Mindegy is, honnan, legtöbbször inkább valami virtuális térből, mert aligha szemtől szembe mondódnak a nagy otrombaságok, mert mégiscsak könnyebb kilőni a mérgezett nyilat egy e-mail címre, célba ér az is. Ilyenek ma a szokások. Késleltettek, alattomosabbak. Nem vagyok az a válaszolós fajta, inkább szűkszavú, hideg válasz az enyém, ha ilyet kapok, vagy még inkább az elnyelős változat, netán elugrós – a mérges nyilak elől elugrani tessék. Nem teszem közszemlére, nem keresek társakat sem az együttérzéshez, legfeljebb azt az egyet, akire minden fájdalom tartozik, mert erre szerződött. Van belőle – már amaz otrombaságból – a hosszú változat, az éjjel írt, nagyon régi és nagy sérelmeket fogalmazó, érvek tucatjait soroló és megsemmisítő; van a rövid goromba; van a hideg kioktató, és van a brutális anyázós, inkább spontán üzenet. És emlékeim szerint csak ketten vetemedtek közvetlen telefonhívásra. Nem törlöm ki, nem olvasom el kétszer, a túl hosszúaknak gyakran nem jutok a végére, nem bízom a hosszú, éjjel írt levelekben. Valahogy sosem szólnak a szeretet hangján, csak a magányén. Színházi kritikák kapcsán érkezett a legtöbbje, úgy fél tucat, csak férfiaktól, de ez messzire vezetne; színházat nem igazgatnak vagy rendeznek nők. Igen ritkán. S ha mégis, semmi különbség.

Mégis pótolnom kell az elmaradt megköszönésüket. Azt a nagyjából 0,1-től 95 százalékig tartó igazságtartalmukat, ami úgy karmol ott, akkor, a fene egye meg, a fene egyen meg, gondolom, mert csakis a te irtózatos egód, bírálhatatlanságod, szupertökéletességed tudata íratta veled ezt a levelet. „Te, figyelj, idősebb férfikollégáimnak is küldözgetsz?”, kérdezném, de nem kívánom én ezt a párbeszédet megnyitni.

De az a tűszúrás, az igazság, az ő igazságuk hegyes kése bizony – itt a nyoma, s mutatom. Mert nyomokban igazságot tartalmaz, kié többet, kié alig-épphogy, de egy szemernyit azért minden kedves kardcsapás hordoz. Odáig nem merészkednék, hogy nyilvánosan bevalljam tökéletlenségem, tévedéseim, mert végső soron nárciszszuperegótok az én tévedéseimmel találkozott talán, ám ezek a kedves férfiak, néhányuk már nem is ismerősöm a virtuális közösségi terekben, a köszönésem sem fogadja, de erőltetem, mert anyukám azt tanította, hogy az ember köszön. S mert örökre láthatatlanná kívántak tenni, mégis szívemben hordom némi hálával őket, valamit tanultam tőletek, még ha elmulasztottam is megköszönni a faszságot (bocsánat), amit nekem címeztetek, de valamit mégis. Nehéz volna megneveznem még, mert az hirtelen valami belátást jelentene, s arra még, mint mondottam, nem érzem magam késznek, mert az szinte olyan volna, mint amikor a tornász dobbantott már az ugródeszkán, s már a bakon is átlendült, s kész a mutatványa, de én még csak itt toporgok a krétával vont startvonalnál, készen majd a nagy átlendülésre, ami a köszönöm testvérbátyja vagy inkább édesnővére, szívemnek kedvesebb, de mégiscsak olyan nehéz, olyan pusztítóan karmolós és szégyellnivalóan önfeladós, hogy az ember kigondolja, halkan kimondja, szárazon leírja például azt is, hogy bocsánat. Tévedtem. Pedig már rég nem érdekel a nárciszszuperegód, gőgöd, érinthetetlenséged, már csak a magam sara érdekel, mert az én cipőmre az enyém tapad.