Mecénásválság

Valamikor a kilencvenes évek elején, egy éppen esedékes új világ hajnalán az egyik budapesti színház függönyén, a zsibongó, majd a sokktól elnémuló közönség szeme láttára megjelent a vetített „Jel”. Sátáni volt. Látszólag egy bank logója, a művészetszeretetét ily módon hirdető, az előadást anyagilag is támogató bankár kézjegye. Valójában azonban – és ezt a puccparádéban megjelent értelmiség jól tudta – a romlás hírnöke. A pénzváltó, íme, belépett a templomba, és elterpeszkedett az oltár előtt.

A nyolcvanas években folyt egy vita Áru-e a kultúra? címmel. Az akkori környezethez képest elég viharos volt. A közelítő kapitalizmus szellemét szimatoló gazdasági emberek azt mondták: minden, amit eladásra szántak, értelemszerűen áru. Az értelmiség egy része viszont, miközben gazdagon élt a „a cipősarkalás talán mégsem költészet” gunyoros metaforájával, azt bizonygatta: egy csomó alkotás sosem lesz áru, mert nem veszik meg annyian, hogy kiérdemelje ezt a piaci címkét. Ezekkel mi legyen – kérdezték harciasan –, dögöljenek meg?

A választ már tudjuk, mint ahogy az is világos: erre a vitára ma nem kerülhetne sor, holott tényleg igaz, hogy a kultúra nem mindig áru ott, ahol minden más az.

A középkorban ez úgy volt, hogy egy márki világosan megmondta, mit akar, Máriát a kisdeddel, egy őrá, a márkira feltűnően hasonlító szenttel a bal sarokban, és Botticelli akkor is ezt festette, ha legbelül már a Vénusz születésére vágyott. Később persze a polgár is rendelt, és ő is magát, a világát, az értékeit akarta viszontlátni képeken és szoborban, de előbb-utóbb elfogadta, hogy az alkotásról a művész dönt, ő meg arról, hogy ezért fizet-e. Ez az alku máig tart, és piacnak hívják. De mi van azokkal a művekkel, amelyeket a piac nem fizet meg, ám az értelmiségi csúcsragadozók véleményével egybeesően gondolkodó gazdagok szerint mégis fontosak? A mai mecénások egy része elvben ezeket segíti világra, díjazza, gyűjteményekbe vagy könyvtárak polcaira helyezi, hátha egy értőbb kor majd értük nyúl. Volt már példa ilyen kései találkozásra, vagy talán másra sem volt.

Ilyen állatfajta, a Maecenas-félék pannon alrendje azonban Magyarországon alig létezik. Kihalt vagy meg sem született. Esetleg bujkál.

Szilágyi Ákos esztéta a 168 Órának azt mondja, a helyzet a kiváló irodalmi terméséről, egyben nyomorgó íróiról nevezetes Horthy-rendszerben sem volt másképp. A Baumgarten-díj ritka jelenségnek számított, de korábbról sem tudunk Hatvany bárón kívül igazán nagy mecénásokról.

Aztán jött a szocializmus az ismert ajánlattal: eltartalak, cserébe a lelkedért. Az alku nem kevés művésszel köttetett meg, és valóban: Aczél György mecenatúrája már páratlan gazdagságban ontotta a színházi közvetítéseket, művészeti albumokat, kortárs tévéjátékokat, kulturális vetélkedőket, rendezői filmeket, írók életműsorozatait és egyebeket a lazuló játékszabályokat kényszerűen betartó alkotóktól. A kultúra kicsit áru volt, de olyan nagyon azért mégsem, természetesen a dolgozó nép jóvoltából.

Azóta eltelt több mint huszonöt év. Ez idő alatt magyar anya láthatóan nem szült közénk új mecénást. A nagyvállalatok és bankok támogatásai azonban eleinte eltakarták ezt a hiányt, illetve a hazai gazdasági elit első generációja még emlékezett arra, honnan jött, és költött oktatásra, szociális célokra, kultúrára is. A második nemzedék ezt már pazarlásnak tekinti.

Török András, a Summa Artium nevű kulturális tanácsadó cég vezetője a változást részint a válsághoz köti, részint meg a tao-hoz. A társaságiadó-kedvezmény csodaszere eleinte csak a filmiparra vonatkozott, aztán az előadó-művészetekre, majd az Orbán-rezsim sporttámogatásaira is, és mindez elszívta vagy átirányította a pénzeket a korábban iparmágnások, bankok, energia- és távközlési cégek által fenntartott mecénási körtől.

Tény, hogy az Aegon alapítványa ma az egyetlen, amely nettó hárommillióval irodalmi díjat ad. Szilágyi Ákos emlékszik egy kiváló másikra is, amelynek a kuratóriumában rajta kívül többek között Spiró György, Parti Nagy Lajos is részt vett: ez volt a Palládium Alapítvány, amelybe az alapító Pintér Zoltán évente beletett tízmillió forintot. Pintér a Buda-Cash Brókerháznak is alapítója, ma csalással vádolják, és igazán nincs ideje költészettel és képzőművészettel bíbelődni. Nem is ez az érdekes, folytatja az esztéta – aki most nem az általánosra, hanem a különösre figyelmeztet –, hanem az: a vállalkozót a díj megteremtésére francia szakos filosz felesége vehette rá, a cégnél ugyanis nem nagyon örültek a főnök hóbortjának, ami üzleti körökben is megütközést keltett. Ilyen jól megy a Zolinak? Minek ez? Csak a figyelmet kelti fel ott, ahol nem kéne.

Említettük már: a második generációs gazdasági elit nem költ olyan hiábavalóságokra, mint a kultúra, vagy ha mégis, akkor – ahogy Török András is mondja – szeret rejtve maradni.

Hát igen, ne mutogasd, mennyi pénzed van, mert a végén még megkérdezi valaki, honnan. Gazdag emberünk tehát van, polgárunk nincs, ebből következően Magyarországon a mecénásnak csak úgy lehetne szobrot állítani, ha az egy arctalan, lebegő figurát ábrázolna. A talapzatán pedig ez állna: Annak, aki nincs.

Vannak azonban titkos, szoborra termett asszonyok, kultúraszerető feleségek, akik talán képesek lennének polgárt csinálni az urukból, ha azok hagynák vagy ráérnének erre két bírósági tárgyalás között.

Török András oldana a kép sötétjén: szerinte akadnak azért jómódú emberek, akik vesznek kortárs műalkotásokat, ráadásul úgy, hogy az emelt vételár egy részét a művész kapja, a többit meg jótékony célokra költik. Biztosan így van, de előttünk a Krisztus előtti első században élt Gaius Maecenas magyar reinkarnációjaként valamiért Matolcsy György képe rémlik fel, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki magánemberként költ közpénzből Tizianóra. Nekünk alapjában ő jutott.

Szilágyi Ákos úgy látja, visszatértek a régi jó szocialista idők. Az MMA nevű, a hatalom mellett felsorakozó elit gyűjtő- és kifizetőhelyére is gondol, általában pedig az állami kézre, amely etet vagy épp beint annak a kultúrának, amelyre nincs szüksége. Az esztéta szerint máshol is tendencia, hogy a gazdag emberek egyre kevésbé tartják el a piac által soha el nem tartható szellemi kultúrát, vagyis az állam szerepe mindenhol nő, de ez máshol – a térképen tőlünk balra – támogatást jelent, és nem a folyóiratok vagy az alternatív színházak tudatos tönkretételét.

Nincs más hátra, jegyzi meg Szilágyi Ákos, nagyszabású értelmiségi összefogásra van szükség, hogy az interneten létrejöjjön egy kulturális felület, a technika minden lehetőségével, hanggal, képpel, zenével, videókkal és persze szövegekkel, mögöttes szellemi struktúrákkal, szerkesztőségekkel. Sokba kerülne, de erre esetleg összejönne a pénz. Talán az utolsó lehetőség lenne az állami és mecénási támogatás nélkül széteső, szétforgácsolódó műhelyek, szellemi erők, alkotó emberek összefogására egy nagy magyar kulturális tablón, ahol minden látható és elérhető.

Egy kétségbeesett vízió 2016-ból.

Ez is jó, de mi egy asszonyról álmodunk, aki nesztelenül suhan a turai kastély nagytermének holdfénytől csíkozott padlóján, kezében a férje zakójából kiemelt platina bankkártyával, és egyszerre három kulturális alapítványon töri a fejét, plusz irodalmi és képzőművészeti centrumokon, csodás kortárs gyűjteményekkel. Szép meglepetés lenne az ura születésnapjára.