Max Manus
Mi történhet mostanában Norvégiában, Európa gazdagabb fertályán? Miért nyílt rá a szemük a második világháborús nemzeti ellenállás történetére, így, ötven-hatvan éves késéssel? Mi miatt érezték úgy az alkotók, hogy nekik most ezt a divatjamúlt, régi témát kell elővenniük?
Azt, amit a második világháború után számos európai nemzet végiggondolt francia, olasz, lengyel filmek példáival. A klasszikus Harc a sínekért indította a sort, amely az első, 1946-os cannes-i filmfesztivál több díját nyerte, és jött számtalan itáliai variáns. Meg még a szovjet partizánfilmek. És a többi.
Az amerikai ellenállási sikertörténetek hosszú sorát a klaszszikus Casablanca nyitotta nagy súllyal, s az antináci harcokat perszifláló posztmodern Becstelen brigantyk zárta (eddig).
Max Manus története viszont a sablonok szerint bonyolódik: néhány fiú összeáll, ellenáll, vannak sikerek és kudarcok, végül sokan elpusztulnak. A főhős túlél, mint mindig.
Azzal a kérdéssel viszont, hogy mi van a háború után, vagyis mit csináljon a munka és robbantgatás nélkül maradt partizán, legelőször Wajda foglalkozott. A Hamu és gyémánt Maciekje szemétdombon végzi, de előbb kivívja tiszteletünket.
E film fináléjában ezt a kérdést teszi fel a főszereplő: mit csináljon ő most, a békében? Sem pénze, sem szakmája, sem munkája nincs. Nemzeti hősökre viszont aligha várható intenzív és fizetőképes kereslet.
Egyetlen eredeti epizód nő ki a rokonszenves, ámde banális történetből: amikor Max felkeresi a börtönben a gestapós tisztet, aki vadászott rá. Az ellenállás hőse nem fogadja el a kinyújtott kezet, bár harag nélkül tudnak már egymásra nézni. S amikor elköszön a korábbi áldozatjelölt a majd kivégzendőtől, mégis csak összejön egy fékezett férfias parola.
Erről szólna a film? Ha igen, kár, hogy nem mi csináltuk, mi, akiknek csapatai állandóan harcban állnak, pedig a kormányunk a helyén van.
De hol van ehhez Norvégia?
(Rendezte Joachim Ronning és Espen Sandberg.)
