Mátyás Győző: Sérült lelkek rapszódiája – Három óriásplakát Ebbing határában
Nagyon jó volna, ha ezt a kitűnő alkotást minél többen látnák. Mármint itthon, Magyarországon. Mert ez a film sok más egyéb mellett a gyűlölet ön- és közveszélyes voltáról, lélekpusztító, közösségromboló hatásáról is szól. Persze nyilván egyfajta esztétikai harakiri egy ennyire komplex műből, mint amilyen a Három óriásplakát Ebbing határában c. mozi, egy motívumot kiemelni, de hát az itthoni társadalmi klímában szembetűnő a műnek ez a vonulata. Nem lenne baj, ha sokan tükörként tekintenének a vászonra.
Martin McDonagh jó úton van a kultuszrendezővé válás felé, nálunk is nagy siker volt első filmje, az Erőszakik (azóta is áldjuk a „leleményes” fordítót, aki ilyen „dumbanddumberesre” magyarította az eredeti címet), egy egészen sajátos hangulatú film a fekete komédia, a lélektani thriller, a moralista bűnfilm sajátos keveréke – távolról a Coen fivérekére emlékeztető hangszerelésben. A rendezőt én már a Six Shooter c. rövidfilmje miatt megkedveltem (amiért egyébként kapott Oscar-díjat, így a Három óriásplakát Ebbing határában c. mozira zúduló díjesőben McDonagh nem az első szobrát fogja átvenni).
Nálunk színházi szerzőként ekkor már ismert volt a szintén remek Kripli c. darabjával, aztán többek között látható volt a Vaknyugat is, nemrég bemutatták a Hóhérokat, ami nekem kifejezett csalódás volt. Mint ahogy az volt a második filmje, A hét pszichopata és a Si-cu című, ez a kissé maníros, olykor öncélúan parodisztikus, „túlexponált” Guy Ritchie klónmozi.
Lehetett attól tartani, hogy az alkotói válság, amitől a Hét pszichopata forgatókönyvírója szenved, elsodorja magát Martin McDonagh-t is.
A Három óriásplakát Ebbing határában a fényes bizonyíték arra, hogy ez a legkevésbé sincs így. Sőt, Martin McDonagh ismét készített egy bámulatos filmet, méghozzá olykor már modorosnak tűnő stílusjegyeit radikálisan átalakítva-elhagyva.
Ez a film egy mélységesen humánus mozi, azzal együtt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan bővelkedik erőszakos jelenetekben, olykor ebben is bokáig gázolunk a mocsokban, s a mű nem nélkülözi az abszurd elemeket sem. Azonban Mc Donagh híres dramaturgiai érzéke révén olyan, számtalan aspektusból megközelíthető, komplex helyzeteket teremt, amelyekben az árnyaltan megformált, többdimenziós karakterek interakciói egy sokrétűen motivált, mélységesen emberi történetet bontanak ki.
Pedig a Három óriásplakát Ebbing határában bizonyos értelemben bosszúfilm. Mildred Hayes 17 éves lányát megerőszakolták és megölték, a tettesnek nyoma sincs immár hét hónapja, mert – legalábbis a látszat szerint – a hatóságok tehetetlenek. Mildred a nekikeseredett revansvágytól hajtva három óriásplakátra felíratja sorrendben a következő mondatokat: Megerőszakolták, miközben haldoklott; És még mindig nincs letartóztatva senki; Hogy van ez, Willoughby rendőrfőnök úr? A „bosszúmarketing” eredményeként az ügyet felkapja a média, kivonul a televízió, a rendőrök persze nem örülnek a hirtelen jött nyilvánosságnak, igazságtalannak is tartják a vádakat, így kezdetét veszi egy mindinkább elmérgesedő konfrontáció. Minek következtében feltárul számos más, a közösséget szétziláló, mérgező ellentmondás is.
A Három óriásplakát Ebbing határában elementárisan szuggesztív hatásának egyik titka éppen az, hogy a rendező milyen árnyaltan ábrázolja ezeket a komplex helyzeteket, milyen finom eszközökkel hozza felszínre a bennük rejlő bizarr, visszás jellemzőket. Egy hagyományos bosszúfilm például arról szólna, hogy miként győz – legalább morális értelemben – Mildred Hayes igazsága. Martin McDonagh mozijában azonban semmi sem ennyire fekete-fehér, ebben a filmben nincs egyszerű igazságszolgáltatás, vagy olcsó megváltás. Már csak azért sincs, mert ezt a művet is jellemzi a most nem is annyira ironikus, mint inkább szatirikus elbeszélésmód. Amit helyenként kifejezetten lírai betétek ellenpontoznak.
A film másik − az előbbiekhez szorosan kapcsolódó − nagy erénye a szubtilis karakterábrázolás. A rendező pontosan eleveníti meg az úgynevezett átlagember traumák, kudarcok és szorongások által táplált gyötrődéseit, illetve az előítéletek, hamis ideológiák által vezérelt bornírt társadalmi szerepjátékait, s közben mégis képes esendően emberinek ábrázolni e figurákat. Jason Dixon a piás közép-nyugati suttyó rendőr szinte összes sztereotípiáját felvonultatja, mégis kiderül, hogy önnön karikatúrájánál mennyivel bonyolultabb lélek. Ez a komplex jellemteremtés természetesen igaz Mildred Hayes illetve Willoughby figurájának ábrázolására is. Amihez nagyban járul hozzá Frances McDormand, Woody Harrelson és főként Sam Rockwell káprázatos alakítása.
Martin McDonagh, az ír zseni csinált egy nagyon mélyen amerikai filmet arról, hogy az amerikai kisváros (a Coen-fvéreknek való vidék) lakóit miféle frusztrációk kínozzák, miként gyűlik bennük a harag, hogyan eszkalálódik a gyűlölet, s hogyan mérgezik a saját életüket. McDonagh a drámába nyíltan beleszövi a homofóbia, a rasszizmus problémáit, felveti a szólásszabadság kérdését, mindazokat az ügyeket, amelyek nagyon éles konfliktusokat gerjesztenek a ma Amerikájában. Martin McDonagh azonban ezt az egész, olykor dermesztő, olykor nevetségesen kisszerű miniuniverzumot olyan humánummal átszőve ábrázolja, ami ritka a kortárs művekben.
Mondom megint, jó lenne, ha nálunk is minél többen néznék meg a filmet.
Nyitott szemmel.
