Mátyás Győző: Nyári filmek

Tényleg csak tátott szájjal lehet bámulni, miféle attrakciókra képes még mindig a vásznon az 56 éves Tom Cruise. Természetesen kunsztol helikopteren, repülőn, ugrik ejtőernyővel és anélkül (mert egy HALO-ugrást is bemutat), lélegzetelállító üldözéses mutatványokba bonyolódik autóval és motorral, felhőkarcolókon kapaszkodik, függőleges hegyfalakon mászik, verekszik amilyen terepen csak lehet, és persze fut, fut és fut. Már ha mindezt tényleg ő csinálja.

De a Mission Impossible széria marketingjébe már tudatosan bele is szőtték a legendát, hogy Tom Cruise a legnagyobb kaszkadőr. És tényleg. Ez a film sikerének egyik titka. Én például a Halálos iramban meg a Bosszúállók-féle akció-franchise-okon vagy kínomban röhögök, vagy szenvedve unatkozom, vagy egyszerre mindkettő. Tényleg csak a szakmai kötelesség tart a nézői székben (már ameddig), ha ilyesmit látok. A Mission Impossible – Utóhatás című munkával viszont a legkevésbé sem ez a helyzet. Ez a mozi a maga izgalmas, látványos világával tényleg önfeledt szórakozást nyújt két és fél órán keresztül. És még a sokat látott hivatásos néző sem tudja igazán megfejteni ennek a titkát. A sztori nem igazán bonyolult, a karakterek sem túl árnyaltak (bár az tényleg egyre inkább jó értelemben válik enigmatikusssá, hogy Ethan Hunt sokadszor vállalkozik a lehetetlenre annak tudatában, hogy kormánya bármikor feláldozhatja), és a dramaturgiája sem újszerű, bár van benne néhány szellemes fordulat. Viszont ott van a lenyűgöző látványvilág és az akciórevü, ami mindig is védjegye volt a franchise-nak. Vannak már kifejezetten toposszá vált jelenetei a sorozatnak: mindannyian szorítottunk a kötélen lebegő Tom Cruise-nak az első részben, nehogy rossz helyre hulljon az ominózus izzadságcsöpp. A híres Burdzs Kalifa-mászás a negyedik részből pedig már idézet tárgya:  a szintén idén nyáron bemutatott Felhőkarcoló ironikusan reflektál a jelenetre. (Filmesztéták angyala, ne hagyj el: intertextualitás a tömegfilmben!) Ezek az akciók azonban nem CGI-bűvészkedések. Mintha éppen abban rejlene a vonzerejük, hogy még mindig az emberi küzdelem áll a mégoly lehetetlen mutatványok középpontjában is; az összes technikai segédlet ellenére ez nem csak komputer-manipuláció. Az az emberi izzadságcsepp még most, a hatodik részben is úton van. A film alkotói (Christopher McQuarry rendező, Rob Hardy operatőr) pontosan tudják, hol a helye ennek darabnak a filmek univerzumában. Ami talán leginkább jellemzi munkájukat: a műfajtudatos professzionalizmus.

És nagyjából hasonlókat lehetne elmondani a nyár másik nagy közönségfilmjéről, a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba című moziról is. Teljesen más műfaj, más elvárások – hasonló siker.

Pedig sokan értetlenkedtek, hogy minek még egy bőrt lehúzni a 10 éve debütált sztoriról, amit imádtak a nézők. És láss csodát! A második rész talán még szórakoztatóbb, mint elődje.  Ráadásul úgy, hogy egyfajta fricskának is érthető fogásként − hiszen ez a fő trend Hollywoodban – az alkotók elkészítették a Mamma Mia előzményfilmjét Donna ifjúkoráról. Megtudjuk, hogy miként is lett Sophienak három apja, illetve azt, milyen is volt fiatalnak lenni a hetvenes évek végén. Lily James (egy igazi shooting star) pazarul alakítja a kicsit meggondolatlan, szertelen, ám közvetlen, szerethető teremtést. És mindezt párhuzamosan ábrázolja a film azzal, hogy a jelenben Sophie meg akarja valósítani anyja álmát, és megnyitja a Hotel Bella Donnát.

És persze szólnak az Abba-dalok, Brosnan, Skarsgaard és Firth jókedvűen idétlenkednek itt is, gyönyörű tájakat látunk (slussz poénként Cher és Andy Garcia duettje maga a posztposztmodern geg), és látszik, hogy mindenki, aki részt vesz a produkcióban, élvezi ezt a bolondos filmes partyt, az örök nyár moziját. Ebben a filmben aztán van romantika, sőt szentimentalizmus, kiszámított ripacskodás, s ezt ellensúlyozó irónia, de mindez kellő arányérzékkel.

Megint csak azt mondom: műfajtudatos professzionalizmus.

Túl azon, hogy élveztem mindkét filmet, azért is hoztam szóba őket, mert a maguk módján kivételnek számító munkák. Ma már a filmek kilencven százaléka par excellence szórakoztatóipari produkció, elsöprő többségük borzalmas gagyi. Ami pontosan azt bizonyítja, hogy jó közönségfilmet készíteni semmivel sem kíván kisebb szakértelmet, mint a művészfilm. És az sem igaz, hogy a kritika eleve lekezelően bánik a közönségfilmmel. Nem. Csak annyit mond, hogy ebben a zsánerben is vannak jó és rossz filmek.

Márpedig a Mission Impossible – Utóhatás és a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba a szó legszorosabb értelmében tényleg szórakoztató film.