Mátyás Győző: Dunkirk
Az év legjobban várt filmje biztosan a Dunkirk volt. Köszönhetően elsősorban a filmet jegyző alkotó személyének, hiszen Christopher Nolan mára igazi kultrendezővé vált, egyre növekvő rajongótáborral. Joggal, hiszen alig tudunk ma filmrendezőt, aki a létezés talányos kavalkádját, kalandos kiszámíthatatlanságát s a (poszt)modern személyiség fragmentáltságát olyan magával ragadó fantáziával és vizuális megjelenítő erővel volna képes ábrázolni, mint Nolan. A Memento, az Eredet, s főként a Tökéletes trükk bravúros művészi megoldásaikkal az új évezred legfontosabb, a filmes ábrázolásmódot megújító alkotásai közé tartoznak.
A közönség persze főként a Batman-trilógia miatt vált Nolan-rajongóvá, ami értelemszerűen az új korszakhoz illő új ízlés térhódításának nem éppen aggálytalan jele. A régi cinephilek a megállíthatatlan képregény-adaptációs inváziót – nem alaptalanul – a kulturális infantilizálódás cáfolhatatlan bizonyítékának tekintik. Mások úgy vélik, a mozi mindig is egyszerű meséket vitt a vászonra, a Bat-, Spider- meg Superman csak a mai „simple man” redukált igényeinek kielégítése látványos formában. Akárhogy is, Christopher Nolan a maga eredeti látásmódja és utánozhatatlan vizuális érzékenysége révén képes volt arra, hogy a Batman nem túl komplex matériájából legalább nívós tömegszórakoztató produktumot állítson elő.
A háborús téma meglepőnek tűnhetett a rendezői oeuvre-ben, de ne feledjük: éppen a Batman-filmek jellemzője, hogy a világot grandiózus (ellen)erők küzdelmeként értelmezi. És létezik-e annál, kiélezettebb dichotómia, mint a mi és ők véglete, mint a velünk szövetséges erők és a megsemmisítésünkre törő ellenség szembenállása a háborúban, amikor az életben maradás a tét? A Dunkirk c. film – s ez Nolan egyik rendezői leleménye – az öldöklést, a brutális mészárlást úgy ábrázolja, hogy nem mutatja meg az ellenséget. Legalábbis arccal bíró, hús-vér emberként német katona nem jelenik meg a vásznon. Ezzel az elszemélytelenítéssel, az ellenség transzcendálásával a rendező még végzetszerűbbé változtatja az idegen erőket, s egyfajta egzisztenciális apokalipszissé a helyzetet. Aminek konkrét történelmi háttere az, hogy 1940-ben a németek a szövetséges belga, francia és angol csapatokat beszorították Dunkirknél egy öt kilométeres sávba a tengerparton. S ez még csak nem is háborús helyzet volt, hiszen a katonáknak ellenállni sem volt esélyük, a biztos halál várt rájuk. Nem véletlen, hogy a film egyik kulcsmotívuma a kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel azonos várakozás. Várakozni kell a légierőre, a felmentést jelentő hajókra, a dagályra, a jó hírekre…
Ezt a háborús infernót Nolan kíméletlen szenvtelenséggel ábrázolja értelmetlen pusztításnak és öldöklésnek, aminek kapcsán heroizmusról, dicsőségről beszélni képtelenség. S mindezt anélkül mutatja meg, hogy szétbombázott városokat, kiontott beleket, vértől tocsogó emberi maradványokat láttatna. Mégis átéljük a háború szörnyűségét. Azért, mert a rendező a vágások, a nézőpontváltások, a speciális beállítások révén szinte berántja az embert az ábrázolt térbe, a szereplőkkel való intenzív nézői azonosulást kiprovokálva ezzel. Amiben nagy segítségére van Hoyte Van Hoytema bravúros operatőri munkája és Hans Zimmer felzaklató zenéje. Az élmény erejét fokozza, hogy az ábrázolás elkülönített színtérként kezeli az égi, a földi s a tengeri jeleneteket, amely síkok együtt vezetnek a negyedik dimenzióba, a háború poklába. Ott vagyunk az ellenséges támadást rettegve váró, illetve a menekítésért sorban álló katonákkal a parton, ott hányódunk a tengeren a mentésre indult hajóban, és Tom Hardyval együtt vesszük üldözőbe a Spitfire fedélzetén a német harci gépet.
S ehhez a térszerkezethez társul az idősíkok felbontása és keverése, ami ebben a filmben teljes mértékben indokolt. Hiszen a háborús végítélet poklában nincs folyamatos idő, csak széttöredezett pillanatok vannak, a túlélésért folytatott küzdelem csak a mindig most jelenét ismeri, ebben a létharcban nincs előbb s után, és nincs strukturált történet. A film végén mégis egységes egésszé állnak össze az elbeszélés darabjai.
És a néző megérti, hogy a Dunkirk a hazafiság filmje.
Amikor a láthatáron feltűnnek a polgárok hajói, az a pillanat az összetartozás, az önfeláldozás, a szolidaritás „ünnepe”, épp annyi pátosszal előadva, amennyi nélkülözhetetlen. S ez az emelkedett, büszke hazafiság segít megérteni a polgároknak, hogy a seregük nem gyáva dezertőrök hada. Bár a katonák éppen attól tartottak, hogy otthon majd a harc elől megfutamodott árulókként tekintenek rájuk, e helyett a nép már-már hősként köszönti a visszatérteket. Mert ahogy Christophar Nolan filmje sugallja: megértették, hogy Dunkirknél a túlélés volt a győzelem.
