Marrákes, mon ami!
Sietsz haza, mon ami?
Rozsdás a biciklikerék, apádé volt, robogód Salahnál van, ő ért hozzá, kicsi műhelye van a Souk mellett. Voltál nála, azt mondta, még egy hét, és kész lesz, tavasz óta ezt mondja. Az utcán Singert hajtó fiú már tudja a neved. Ha jössz, félreteszi a munkát, mindig új cipzár kell a nadrágra, ráér. Mentateával kínál, bádogkannából önti a forró vizet.
A biciklin lelassul az idő. A marrakeshi úton integetnek neked a betonhengeren üldögélő gyerekek. Elmosolyodsz. Az izzadsággal rád szárad az este. Fűszerillata és trágyaszaga van, de ez nem számít, itt az Isten, a király és a haza számít. Ez a három szó ott világít az agadíri romos Kasbah alatt is, a hegyen. Ott, ahol tizenötezren fekszenek a gazos kövek alatt, mert lassan hatvan éve, éjjel, álmukban földrengés lepte meg őket. Sírjuk nincs, csak a világító betűk vannak.
Fáradt vagy, mon ami? A mai nappal elmúlt egy élet. Holnap jön egy új, az is kemény lesz. Jól tudod, az is könnyen megölhet, ha rendes munkád nincsen. Láttál szipuzó koldust, hátát házfalnak vetve, zacskóját, a mindent szorongatva nézte az utcát. Te nem jutsz ide, mon ami! Talán azok sem, akiket nemrég a melillai sátortáborokból délre költöztettek. Európába szöktek volna, de távolabb kerültek tőle, mint bármikor. Emlékszel, láttad őket a tévében! Az asszony folyton beszélt, te rámordultál.
Hosszú volt a mai nap. Az afrikai szél kiseperte a ködöt a kacskaringós motorok alól, a szamaras fogatok szürke zsákjai közül, a kendős asszonyok tekintetéből, a gyékényszőnyegre öntött kaktuszvirágok színeiből. A Soukban csirkét vettél, nyakát vágta el az izmos hentes, hordóba dobta, és műanyag lavórból öntötte rá a forró vizet. Még most is hallod, ugye, ahogy a halott lábak rúgják a fémet? Csak te kaptad fel a fejed, a munkások, lehettek vagy tízen, egy tál köré kuporodtak, nevetgélve mártogatták a zöldséges szószba a kenyeret. A kóbor macskák rágták tovább a közéjük dobott húst, zihálva vették a levegőt, egy utolsót akartak még harapni a világból.
Ízlett a szag, mon ami? A riadt tyúkketrecek szaga, a nyulak szaga, a koldusok szaga, egyikük így könyörgött neked: Szíriában van a családom, segíts! Hallottad az alkudozók hangját, itt harmadannyit ér a kimondott szó. A téren ott voltak – mint rendesen – a történetmesélők, megint székre állt a parókás, fogatlan mester. Vastag gyűrűt alkotott körülötte a sok ember.
Láttad őt, mon ami? Biztosan láttad! Hiszen nevettél is rajta. Ott volt az a fekete fiú, aki halott lepkék szárnyaiból készít képeket? Aki felragasztja őket egy papírlapra, madár lesz belőlük, elefánt vagy ledér nő. Barátja Ghánából küldi neki a lepkék szárnyait. A kígyóbűvölőknél elfordítottad a fejed? Neked ugye nem adtak az öledbe majmot, csak a turistáknak, nekik is papírpénzért, pedig húsz fémmel is megelégedtek volna. Érezted te is a főtt bárányfej illatát? Agyából biztos omlettet sütne az anyád, ha még élne.
Sietsz haza, mon ami? Este tíz lesz lassan, már hallod a müezzint. Hazaviszed a csirkét, nem a kapuvassal kopogsz, így tudják a nők, hogy te jöttél, nem kell kendő a fejre. Még odaérsz az imára. Előtte háromszor mosod meg a kezed, hiszen csirkevér tapadt hozzá. Háromszor mosod meg az orrod a tisztátalan szagoktól, háromszor a lábad, a hajad a portól. És háromszor a füled, hogy kimosd, amit Marrákes súgott bele.
