Magyarország görbe tükörben

Nem tudom, lesz-e valaha érettségi tétel ebből az interjúból, de azt el tudná magyarázni: miként lehetséges, hogy nemzetközi hírű, Nobel- és Kossuth-díjas magyar írókat Magyarországon magyargyűlölőnek kiáltsanak ki?

A többieket a magyarságtól idegeneknek minősítették, kifejezett magyarellenességgel csak engem vádoltak. A hadjárat nem azzal a bizonyos versemmel indult. Egy náci érzelmű lengyel kommunista párttag és ügynök támadásán kapva már 1986-ban kiátkoztak a magyar irodalomból. Azóta tart ellenem a kampány. Én amúgy nem vagyok nemzetközi hírű. Darabjaimat sok helyen játszották, de egyetlen könyvemet sem adták ki németül, angolul, lengyelül – és sorolhatom a világ összes nyelvét a francia és a cseh kivételével. Így „támogattak” engem agyon Nyugaton. A harmincas évek óta meg-megújuló tendencia, hogy az irodalmat nem esztétikai, hanem ideológiai alapon ítélik meg. Az számít, melyik politikai oldalhoz sorolhatják be a szerzőt, és nem az, hogy valójában mi van a művében. Az sem, ha az ellenérdekű pártok káderei is utálják. Pártérdekek szerint lehet citálni a kiragadott vagy hamisított idézeteket. Soha a magyarságról nem tettem bármely szempontból kifogásolható kijelentést – sem szóban, sem írásban, sem itthon, sem külföldön. Abban a versben nem a magyarokról, hanem egy mentálisan pontosan körülhatárolt társaságról beszélek: „dúltkeblű, mélymagyar, fűzfapoéta, fűzfarajongó” – más szóval ők a megélhetési magyarkodók. Babits rájuk használta a „festett vérzést”, de hiába van ez így, ha egyesek másképp akarják olvasni, illetve ha nem képesek azt olvasni, ami oda van írva.

Sem a kulturális minisztérium, sem újságíró- vagy írószövetségek nem tiltakoztak az önök meghurcolása ellen.

Nincs szükség arra, hogy egy szaktárca bármelyik író mellett politikailag kiálljon, mert ez tovább erősítené az irodalom politikai meghatározottságát. Eleget küzdöttünk a hetvenes-nyolcvanas években azért, hogy a művészetet kiszabadítsuk a hivatalosság gyámkodása alól. Az pedig, hogy a szakmai szervezetek hallgatnak, az ő dolguk.

A jobboldal esetleges győzelme után milyen sors várhat az általa „nemzetárulóknak” tartott értelmiségiekre? Okuk lesz félni?

Nem hiszem. Annak idején Horthy ugyan leszámolással kezdte az uralmát, de egy vesztett világháború és két forradalom után voltunk, s hamarosan következett a békésebb Bethlen-korszak. Az ’56-os forradalmat a Kádár-rendszer kemény megtorlása követte, és noha nem rögtön, de hat év múlva jött a konszolidáció. Ha egy kormány hosszú távra akar berendezkedni, ki kell egyeznie a lakosság szinte minden rétegével. Ezt a jelenlegi ellenzék is tudja. Ez nem jobb- vagy baloldal kérdése. Az utóbbi két évtizedben egyébként a baloldalt nem láttam feltűnni Magyarországon.

Új regénye a jövő Magyarországát mutatja be: húsz év múlva kitör a háború a magyarok és a romák között. Önálló cigányország alakul. Könyvének „tanácsadója” talán Szepessy Zsolt, Monok polgármestere volt?

Viccel?

Furcsa egybeesés, de a monoki polgármester nemrég arról beszélt, szerinte húsz év múlva azért fog megszűnni a nemzet, mert „egy kisebbséget olyan helyzetbe hoztunk, hogy szaporodásával túltegyen rajtunk”. Azt is mondta: „Az ország egy második Trianonba szaladhat bele. Könnyen megeshet, hogy a cigányság lecsatol egy részt az országból, és megalakít egy saját államot.”

Regényemet két évvel ezelőtt kezdtem írni: mesebeli országot ábrázoltam szatirikusan. Bevallottan fikció, merő fantáziajáték, nem tehetek arról, ha a valóság néha utoléri az írói képzeletet. A történetben arról is szó van, hogy a hazai vízkészletet eladják a németeknek. Amikor ezt kitaláltam, az ötletnek nem volt semmi alapja. A napokban elképedve olvastam egy napilapban: „Az ország ivóvízkészletének eladási terve vitát vált ki.” Most majd képesek, és azt mondják: nekem ezt előre megsúgták, sőt én javasoltam. Pedig én csak egyes társadalmi jelenségeket nagyítok fel irodalmi eszközökkel. Elmondom például, hová vezethet a rasszizmus, ha nem teszünk ellene semmit.

Könyvében a romák kitelepítését is vizionálja. Pár napja Kiskunlacháza polgármestere kijelentette: sor kerülhet arra, hogy felszólítják a cigányokat, hagyják el a települést.

Már a rendszerváltás idején generálni kezdték az etnikai feszültségeket, amikor rengeteg cigány és nem cigány maradt munka nélkül. Azóta egyetlen kormány sem tudta megoldani, mi legyen a képzetlen emberek tömegeivel. Holott ez lett volna az elsőrendű dolguk. Nem lehet csodálkozni, hogy mára elszabadultak az indulatok. Mindenáron meg kellene akadályozni, hogy mindez tovább romoljon, mert az egész ország számára végzetessé válhat. A hatvanas évek közepén Belgrádban láttam, ahogy hajléktalanok, övükben szekercével, hallgatagon mászkáltak az utcákon. Ők voltak a „siptárok”, azaz az albánok. Rigómezőről jöttek. Koszovó a szerbek ősi földje volt, ahol az albánok kisebbségben éltek. A népcsoportok között jelentős kulturális és életmódbeli különbségek voltak, de megfértek egymással. Aztán a titói szocializmus javuló életszínvonala miatt az albánok száma nőni kezdett, a politika eleinte nem tudott, majd nem akart odafigyelni. Kialakultak a rivális maffiák, ez egyre több etnikai konfliktushoz vezetett, végül rettenetes háborúhoz, és a szerbek elveszítették Rigómezőt. Nagyon nem szeretném, ha valami hasonló történne Magyarországon. Épp ettől óvok a regényben az irodalom módszereivel – egy elég szörnyű látomással.

Felmérések szerint a magyar lakosság nyolcvan százaléka cigányellenes nézeteket vall. E téren nincs különbség a Fidesz és az MSZP szavazói között sem. De erős az antiszemitizmus, az idegengyűlölet is.

Harminc éve nem volt érzékelhető rasszizmus, de még a rendszerváltás környékén sem. A politika tudatosan hiszterizálta a közéletet, és nemcsak a szélsőjobb. A hisztéria jó üzlet a pártoknak: így ők kerülnek középpontba, tőlük várják, hogy erős kézzel csináljanak rendet. Csakhogy tragikusan tévednek: ha az indulatokat túlfűtik, a folyamatokat többnyire már nem képesek kézben tartani.

Könyvében a parlamenti demokráciát alkotmányos anarchia váltja fel. A cigányháború után kikiáltják a Magyar Kommunista Királyságot. Uralkodónak egy villanyszerelőt választanak meg, mert DNS-vizsgálatokkal kimutatják: ő a Jagellók kései leszármazottja. Neje a Feleségverseny című televíziós vetélkedő győztese lesz. A királyságnak csak az „igaz magyar emberek”, fajtársak lehetnek teljes jogú állampolgárai. Paródia az új fasizmusról?

A könyvbeli állapot nem a fasizmus, hanem egy dél-amerikai típusú, alapjában ideológiahiányos, archaizálódó kelet-európai társadalom görbe tükre. Tíz-tizenöt éve érzem úgy, hogy efelé haladunk az egész térségben. Óriási az egzisztenciális szakadék a gazdagok és a perifériára szoruló, nyomorgó milliók között, akiknek esélyük sincs visszakapaszkodni. A szegénység elleni küzdelem a szegények elleni küzdelemmé alakul át. Ebben az utópisztikus történetben az állam végképp meggyengül, helyébe a maffiák lépnek, törzsi háborúk zajlanak mindenütt: erre válasz a speciális királyság bevezetése.

A regénybeli világban már nincs erkölcs: tolvajból lesz a rendőr, tisztes foglalkozás a betörés. Az emberek analfabéták, a kultúrának vége. Eltűnt a szeretet. De akkor mi marad helyettük?

A morál soha nem szűnik meg teljesen, különben az emberiség nem tudna fennmaradni. Ebből a regényből nem tűnik el a szeretet, a főhősei is szerethetők, noha nyomorult életük van. Az anarchiában erősödhet például a családok szerepe, a klánokon belüli összetartás. Ezért lett ez a könyv számomra is váratlanul, de logikusan családregény.

Lát esélyt arra, hogy elkerüljük ezt a tragikomikus jövőt?

Tízmilliomod része vagyok a magyar állampolgárok összességének, s nem gondolom, hogy jós lennék, vagy többet tudnék másoknál. Azt szeretném, hogy aki elolvassa ezt a mesét, jól szórakozzon, nevessen is rajta. Egy olyan országban, ahol mindent véresen komolyan vesznek, előbb-utóbb valóban vér folyik. A tapasztalatok szerint a humor gyógyít. Az iróniában és az öniróniában benne van a megbocsátás, és a remény, hogy ebbe az egészbe nem kell belehalni.