Magyarország 2011

2011: a magyar film hét szűk esztendeje – egyetlen évbe belesűrítve. A termése demokratikus: senki nem adott rá egy petákot sem. (Csak szívességből vagy elkeseredésből hozták világra alkotói.) Pénz nélkül nincs stáb, forgatókönyv, nincs színész, nincs, aki meghajoljon a pénz híján szegény szemlén, nincs díszlettervező, csak lelakott világ, düledező ház a sártenger szélén, foszló afrik, leszúrt kamera, videotechnika. (És hát közönség sem nagyon van, ahogyan tapasztaltam...)

A Tarr Béla menedzselte szkeccsfilm legütősebb epizódját Török Ferenc csinálta, akitől elvették fiatalkorának és első filmjének helyszínét, a Moszkva teret. Hát lefilmezte. És már csak egy hősi tenor kellett a riasztóan kietlen dokumentumképek fölé. Egy érces hang, amely diadalainkat sorolja optimistán. (Amitől nem hiszünk a szemünknek!) A miniszterelnök mint statiszta? Vagy éppen hogy egy paródia főszereplője? És a Széll Kálmán téri fogatlan szegények lennének ez összetrombitált diadalmenet rongyoskodó hősei? (Nem hiszünk a fülünknek.) Az efféle sírva hencegés biztosan iróniát szül. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy kolbászból van-e a kerítés, vagy kerítésből van a kolbász.

Kocsis Ágnes párásabb szemű, érzékeny filmje a társtalanság, otthontalanság kínjáról szól, a reménytelenség mindennapos újrakezdéséről, amelynek amúgy sem könnyű elviselését megnehezíti a közterületen alvók állami megbüntetése, a kutyatárs sintér általi bekerítése, a szegény asszony bebörtönzése – humanista és szabad társadalmunk nagyobb dicsőségére.

Pálfi György szemtelenül bátor és bátran szemtelen. Ezt nektek! címmel hajdan Karinthy Frigyes írt efféle műkritikát hasonló ihletésből. A gyönyörű felcím és a falat repesztő lekonf között a film kissé karcos. De jó így.

2011 nem a remény éve volt a magyar filmművészek számára. A romfilmszkeccs nem is dob fel. Talán jövőre...