Magyarázat nincs

– Ez az első regénye, de egyre biztosabb, hogy film készül belőle. A könyv tíz év alatt született, a forgatókönyvírás mennyire küzdelmes?

– Tavasz óta dolgozunk a forgatókönyvön, nagyon más, mint a regényírás, sokkal több kompromisszummal jár. A regényben kedvemre formálhattam a történetet, a szereplőket, most kötöttebb struktúrában kell gondolkodni. Ami írásban frappáns, a forgatókönyvben sokszor nem működik. Muszáj volt átdolgozni a történetet, és bár egy darabig viaskodtam, úgy döntöttem, azokra hagyatkozom, akik értenek hozzá: Bodzsár Márk társ-forgatókönyvíróra és Maruszki Balázs dramaturgra.

– Olvastam, hogy saját fiatalkori tapasztalataiból merített. Úszó volt, s a regénybeli négyes fiúcsapatból is hárman váltóban úsznak, egyikük vízilabdázik. Csakhogy ön tele van szép emlékekkel: jó fej edző, remek banda. Itt viszont az edző bunkó, a versenyzők szívatják a kisebbeket, doppingolnak, drogoznak, isznak, agresszívak. Miért lett ennyire sötét az uszodai világ és maga Kaposvár, a szülővárosa is?

– Egy darabig jó ötletnek tűnt megírni a saját kamaszkoromat, de beleuntam.

– Túl idilli volt?

– Legalábbis átlagos. Viszont annyi durvább, megrázóbb történetet hallottam, hogy érdekesebbnek látszott róluk írni, mint nosztalgiázni. Nem akartam határozott üzenetet megfogalmazni, nem vagyok megmondóember. Eszembe nem jutna olyasmit állítani, hogy a mai fiatalok ilyenek.

– Nyilatkozta is, hogy a figurái karikatúraszerűek. Szerintem viszont épp az a legijesztőbb, hogy nem. Ott a kőgazdag Kacsa, aki mindenkit kihasznál, végül gyilkol. Vagy Bója, a bátyja sikerének árnyékában doppingoló vízilabdás, meg Zolika, a lúzer. Ahogy ők negatív karakterek, az elbeszélő sem tipikus hős. Hobbiból ő is kirakatokat, vonatokat dobál, s ahogy a többiek, iszik, drogozik, naponta más lánnyal van együtt, pornót néz.

– Hozzám is kétféle visszajelzés érkezett. Az egyik szerint túlzás, ahogy ezek a fiúk élnek, mások szerint nem lőttem nagyon mellé. Ez engem is mellbe vágott, mert nem szociográfiát vagy realista regényt akartam írni. Nem is az.

– Pedig nagyon is annak olvasható.

– Nincsenek személyes tapasztalataim a tizenévesek életéről. Olyan elemek kerültek a könyvbe, amelyek a médián keresztül megtaláltak, márpedig a sajtó a legdurvább eseteket kapja fel. Ijesztő, ha a Holtverseny világa ennyire valósnak tűnik. Bár kamaszoktól is kaptam pozitív visszajelzéseket, azért nagyon meglepett, hogy ifjúsági regényként olvassák a könyvet. Jócskán megváltozott az ingerküszöbünk.

– Elég bátor, ha olyan világról ír, amelyet nem ismer.

– Remélem, hogy a könyv általánosabb, nem generációfüggő kérdéseket is feszeget a kamaszkorral kapcsolatban. Amikor elkezdtem írni, még gyerek voltam, mire befejeztem, megszülettek a fiaim. Ha apaként vágok bele, talán nem lettem volna ennyire bevállalós. Az ember érzékenyebbé válik, ha családja lesz. Lehet, hogy nem tudtam volna ennyire kíméletlen lenni a szereplőimmel. Vannak szülők, akikre sikerült ráijesztenem. Ez rendben is van. Jobb, mintha azt hinnék, hogy az ő gyerekük nem kerülhet ilyen helyzetbe. Ha megszűnik a kapcsolat gyerek és szülő között, ott komoly gáz lehet. Én szerencsés voltam, mert az uszoda biztonságos közeg volt, a szüleim mindig tudták, hol vagyunk, az edzők pedig figyeltek ránk.

– Merthogy a Holtversenyben a nihil vége egy brutális gyilkosság, ketten megölik a harmadik fiút, amit a negyedik, az elbeszélő csak utólag tud meg. Erős a hasonlóság az élettel: 2008 májusában tizedik osztályos kaposvári fiúk a városi tónál vésővel agyonverték társukat, testére szigetelőszalaggal köveket rögzítettek, a vízbe dobták.

– A kaposvári eset nagyon megrázott. Én is abba az iskolába jártam, pár sarokra laktam onnan, ahol történt. De nem akartam rekonstruálni a bűntényt. Évekkel korábban, 2004-2005 táján kezdtem írni a regényt, és már nem emlékszem, pontosan hogyan szivárgott be a regénybe a borzalmas eset.

– A regényben az elbeszélőtől tudjuk meg a gyilkosság indítékát: „Zolikának azért kellett meghalnia, mert kurvára idegesítette Kacsáékat.” És – ennyi. Amiképp a valóságban is pont ennyi volt az indok.

– Igen, ez volt a legmegrázóbb az egészben. Erről a nihilről, a magyarázatnélküliségről is akartam beszélni. Persze működhet a referenciális olvasat, de több a különbség a regény és a valóság között, mint a hasonlóság. Olyan fiatalokat akartam megmutatni, akik a felnőttektől teljesen elszigetelve, magukra maradva élik a mindennapjaikat. A csoport belső dinamikáját próbáltam megragadni. Az ő életükben semminek nincs valódi következménye. És bár nincsenek pozitív hősök, a cselekmény sem szívderítő, a visszajelzések szerint valami mégis bent tartja a történetben az olvasókat. Talán a nyelv.

– Ami, ahogy felolvasásokon, itt is nehezen idézhető, de megpróbálom ízelítőül: „mindenki kussol”, „majd éjjel jól megszopatjuk a köcsögöt”, „kurvára nem mindegy, baszki”. Azt hallottam, az első öt oldalnak vagy ötven változata létezik.

– Igen, elég maximalista vagyok, évekig kerestem azt az elbeszélői hangot, amelyik illik ehhez a világhoz.

– Korábban műfordítóként lett ismert, több Cormac McCarthy- és Aldous Huxley-könyvet önnek köszönhetően olvashatunk magyarul. Többségük az önéhez hasonló szikár, fejbeütős szöveg. Biztos benne, hogy a mostani Totth Benedek és nem McCarthy magyar hangja?

– Fordítóként sokféle hangot és nyelvi regisztert kipróbálhattam. Tudatosan nem utánoztam őket, de McCarthy például nagy hatással volt rám. Egy fordítóban mélyebb sebeket tud ejteni egy regény, alá kell merülni a szövegben, a szerző világában. Az Átkelés fordítása – nagyon kegyetlen könyv, ehhez képest a Holtverseny limonádé – nagyon megviselt. Miután befejeztem, hetekig tartott, mire magamhoz tértem. Most viszont inkább az foglalkoztat, hogy el tudom-e felejteni a Holtversenyt és a fogadtatását.

– Miért kellene elfelejteni?

– A következő könyvemet is úgy akarom megírni, ahogyan ezt: kompromisszumok nélkül. Már azt is kisebbfajta csodaként éltem meg, hogy megjelent a könyv, pláne hogy a Magvetőnél. A fogadtatása óta pedig elképesztő élményekben volt részem. Egy idősebb, elismert szerző, akivel személyesen sosem találkoztunk, odajött hozzám egy kiadói rendezvényen, és azt mondta, olvasta a regényt, és bejött neki. Az a negyedórás beszélgetés tényleg katartikus élmény volt. De ugyanilyen jólesett, amikor egy tizenhét éves focista srác szülei elmesélték, hogy a gyerekük, aki korábban a Messi-életrajzban is csak a képeket nézte, egy ültő helyében végigolvasta a Holtversenyt, és csak annyit mondott: kurva jó.

– Stílszerűen.

– Hát igen.