Magyar örökség Párizsból

- Egy darabig párhuzamosan folytatta zenei és képzőművészeti tanulmányait. Miért választotta végül a festészetet?

– Édesapám amatőr, ám kiváló hegedűművészként ambicionálta, hogy zenét tanuljak. Ugyanakkor nagyobb hatást gyakorolt rám a nagyapám, aki tanszékvezető volt a Műegyetemen, ő építette többek között a Postapalotát és rengeteg középületet még a Monarchia idején. Őt tekintem első mesteremnek. Gyerekkoromban bevitt az egyetemre, ott láttam először építészeti alaprajzokat. Később mégis muzsikálni kezdtem, hegedülni tanultam a konzervatóriumban, majd egy zenekarban játszottam öt évig. Kísértük például Fischer Annie-t, Kodály Zoltán pedig vezényelt minket. De rájöttem: nem nekem való a napi nyolc óra zenegyakorlás, állandóan lámpalázas voltam a fellépések előtt. Viszont mindazt, amit a muzsikában elsajátítottam – például rendet, ritmikát –, áttételesen a képzőművészetben is hasznosítani tudtam.

- Hogyan kezdődött a festőművészi pálya?

– 1948-ban vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél tanítványa lettem, és főleg „természet után” festettünk. Az akadémikus tudás elsajátítása mindennek az alapja, így a főiskolán eltöltött évek komoly szakmai alapokat adtak. De igazán nagy hatással az Európai Iskola tagjai voltak rám: Bálint Endre, Korniss Dezső, Gyarmathy Tihamér. Ők gyakorlatilag illegalitásban dolgoztak itthon. A modern, nyugati vizuális kultúrából alig jutott el valami hozzánk. Amikor aztán a Derkovits-ösztöndíjnak köszönhetően 1958-ban kijuthattam Párizsba, úgy döntöttem: nem jövök haza.

- Hogyan fogadta a „művészet fővárosa”?

– Éppen De Gaulle elnökké választásakor, az ötödik francia köztársaság megalakulásakor érkeztem ki, és valóban úgy éreztem: teljesen új világ nyílik ki előttem. Megújult akkoriban a francia kultúra is, óriási volt a művészeti pezsgés. Műtermem a Les Halles vásárcsarnok közelében volt, egy szürreális városnegyed közepén: két méter magasan álltak hajnalban az élelmiszer-szállító ládák a lakásom előtt, és körülöttünk mindenütt épületeket bontottak. Ebben az állandó átépítkezésben alkotóként én is teljességgel megújultam. Nonfiguratív képeket kezdtem festeni: felszabadult színes víziókat, de készítettem kollázsokat is. Kipróbáltam a legkülönfélébb modern irányzatokat. Csak a hatvanas évek végén találtam magamra, mert a munkáim leegyszerűsödtek: rájöttem, nem lehet mindent egyetlen képen megjeleníteni. Aztán egy zürichi építészcsoporttól kaptam épületdíszítési munkákat, akkor fordultam az újgeometria felé.

- Fejtő Ferencéknél ismerkedett meg Hetey Katalin szobrászművésszel, későbbi feleségével.

– Feri volt a legjobb barátom, hetente többször találkoztunk. Volt egy nyaralójuk nyolcvan kilométerre Párizstól, ott lakott Clara Malraux író is, aki később a francia kultuszminiszter felesége lett. Ionescóékat is Fejtőnél ismertem meg. Ő sokszor mesélt arról, hogy még az emigráció előtt, odahaza József Attila a telefonba olvasta fel neki a verseit. Micsoda emberek! Párizsban kötöttem barátságot Jean Rousselot-val, a francia nyelvű magyar versantológia fordítójával, a Galerie Maeght igazgatója révén találkozhattam Antoni Tápiessel és Joan Miróval. A zürichi építészek megrendelése után pedig kapcsolatba kerültem a Schlégl Galériával, ami aztán anyagi biztonságot teremtett nekem és a feleségemnek.

- A galéria tulajdonosa magyar származású volt, és Svájcban nyitotta első műkereskedését.

– Schlégl István az érettségi után hagyta el Magyarországot, és Svájcban doktorált művészettörténetből. Engem Párizsban keresett fel azzal, hogy galériát szeretne nyitni itt. Nemigen bíztam a tervében, de István hihetetlen szakmai tudással és kapcsolatteremtő készséggel nemzetközi hírű műkereskedést hozott létre a hetvenes évek elején Párizsban, és működtette egészen a haláláig. Számos kiállítást rendezett a műveimből, és ragaszkodott ahhoz, hogy az év egy bizonyos részét Zürichben töltsük a feleségemmel. A svájci kapcsolataimat neki köszönhetem, neves kritikusoknak és múzeumigazgatóknak is bemutatott. Lüktető élet volt Zürichben is, az olajválság miatt nagyon sok galérista „menekült” oda, a leghíresebb amerikai műgyűjtők is. Ők is felfigyeltek a munkáimra, és gyűjteni kezdték a képeimet. Furcsa figurák is akadtak köztük. Az egyik puritán, egyszerű embernek látszott, meghívott az otthonába vendégségbe. A szobájában két Van Gogh és egy Cézanne lógott a falon, a kertben Henry Moore szobra fogadott.

- Az ön műveit is kiállították nemegyszer Amerikában.

– Először 1963-ban jutottam ki Kaliforniába a Hardford Alapítványnak köszönhetően. Az intézmény egy neves művésztelepet tart fenn kint, világhírű írók, muzsikusok is alkottak már itt, például egykor Thomas Mann és Igor Sztravinszkij is. Egyébként az ő titkára volt az alapítvány igazgatója. De feleségemmel bejártuk egész Amerikát, persze elmentünk New Yorkba, ahol akkor indult a pop-art, láthattam Jasper Jones műveit, jártam a Factoryban Andy Warholnál. Ekkor lépett ki az amerikai művészet a világ színpadára az akcionizmussal. Történelmi idők voltak.

- Nemzetközileg elismert alkotó lett, ám első hazai kiállítását csak 1981-ben rendezhette meg a Szépművészeti Múzeumban. Hogyan fogadták itthon a képeit?

– Előttünk Vasarelyt állították ki ott, utána jöttünk mi a feleségemmel. Kitettek egy vendégkönyvet, nagyon sajnálom, hogy ellopták. Beírták: „Miért nem ilyen embereket küldtek Recskre?” Bejegyezték azt is: „Ilyen szabásmintákat az öcsém is tud rajzolni.” Szinte sokkoltuk a közönséget. De azért meghívtak a műszaki egyetemre kortárs művészetet tanítani, és ezt a munkát a mai napig örömmel végzem. Rákényszerít arra, hogy folyamatosan tájékozódjak a mai képzőművészeti irányzatokban.

- Műgyűjtőként is ismertté vált itthon, a legnevesebb hazai gyűjtők katalógusában szerepel, képzőművészeti kincseiből tárlatot is rendezett. Hogyan gyűlt össze az anyag?

– Eszem ágában sem volt gyűjtővé válni. Párizsban kallódtak azok a grafikák, amelyeket a művészkapcsolataim révén kaptam vagy cseréltem. Amikor ideszállítottuk, és elkezdtem rendezni, paszpartuzni az anyagot, akkor derült ki: négyszáz darabos kollekcióról van szó. Ezek többnyire redukált példányszámban készült, nagy kiállítások alkalmából kiadott, a meghívottak számára dedikált vagy aláírt lapok olyan művészektől, mint Miró, Ta`pies, Eduardo Chillida vagy Alexander Calder.

- Létrehozta nálunk a Konok–Hetey Művészeti Alapítványt. Mi a célja az intézménynek?

– Anyai ágon ősöm volt Ferenczy István szobrász: tőle nagyon sok levelet, tárgyat őrzök. Dédapám festőművész volt, Székely Bertalan barátja, az ő anyaga is nálam van, ahogy apám, nagyapám fotógyűjteménye és persze a feleségem és a magam életműve, a levelezésem. Nincs utódom, és bár a hagyatékot már több múzeumnak felajánlottam, sehol nem kellett. Azért hoztuk létre végül az alapítványt, hogy gondozhassuk ezeket a műveket. Mindent végigfotóztunk, de a levéltári anyagot is fel kellene még dolgozni. Nem szeretném, ha mindez veszendőbe menne. De emellett alapítványunk kortárs művészeti szabadegyetemet is indított: a legújabb áramlatokról tartott nálunk előadást többek között Rényi András, György Péter, Mélyi József és sokan mások.

- A Hazám díj kapcsán azért megkérdezem: ha lakhatna Párizsban vagy akár Zürichben, miért döntött Budapest mellett?

– Mert sok olyan műkincset, kordokumentumot őrzök, amely mégiscsak ennek az országnak a szellemi öröksége. Itt a helyük. Éveken át háromlaki életet éltem, folyton úton voltam Franciaország, Svájc és Magyarország között. De az utóbbi időben már főleg itthon vagyok. Úgy érzem, most már tényleg hazaérkeztem.