Magántitkok, közrejtélyek

A könyvben több jellegzetes helyszín van, mert a Fenyvesen megtalált doboz az ország több területére, sőt, a határon túlra is elvezet bennünket, mégis úgy gondolom, hogy a könyv legfontosabb helyszíne Vámosmikola. Ott futnak össze a szálak, ott ismerjük meg a legtöbb szereplőt. De a falu történetét is megismerhetjük. Engem ez kicsit Sánta Ferenc Húsz órájára emlékeztet. A történetet három-négy helyről is meghallgatja a szerző, és alig kommentálva az eseményeket, a monológokat ütközteti egymással. Még olyan hasonlóság is van a két könyv között, hogy itt is szerepel egy földesúr meg baloldalinak hitt vagy mondott parasztok, akik ’45 után új helyzetbe kerülnek, és így tovább.

Ön nagyon vigyázott arra, hogy a saját véleményét ne ossza meg az olvasóval, csak a helyiekét. Mégis, a könyv lezárása után hogy látja ennek a falunak a történetét?

Mint minden más faluét. Azt gondolom, hogy nagyjából így éltek a falvak, így éltek az emberek, a magyar települések polgárai. A kötet a harmincas évektől az ötvenes évek végéig követi az egyéni sorsokban megjelenő köztörténet vonulatait. Vámosmikola akkor pont úgy élt, mint a hasonló státusú települések túlnyomó többsége. Nem biztos, hogy mindenhol voltak földbirtokosok, nem biztos, hogy voltak zsidó földbérlők, nem biztos, hogy voltak később kuláknak minősülő nagygazdák, és így tovább. De majdnem biztos, hogy voltak olyanok, akik ezekben a szerepkörökben működtek. Vámosmikola ugyanakkor igen sajátos település, mert járási központ is volt több ízben a történelem során, aminek következtében másfajta civilizációs fejlődés zajlott ott, mint egy átlagfaluban.

És határőrközség volt...

Igen, az még külön is hozzátesz ehhez az egész történelmi körképhez nagyon érdekes mozzanatokat. Például itt rendezték be a lengyel menekültek egyik táborát. A vezetője egy nagyon bátor százados, akinek köszönhetően a lengyel zsidók a biztos halál elől szökhettek meg. Ez is példa arra, hogy nem fekete-fehér a világ, nem fekete-fehér az élet, az emberek gondolkodása bonyolult, a viszonyaink bonyolultak. De vannak helyzetek, amikor döntenünk kell.

Ön nagyon hisz egyfajta közösségi erőben, polgári viszonyrendszerben. Abban, hogy egy család, egy közösség, egy falu meg tudja szervezni önmagát, s nagyon fontos, hogy ez a közösség jól működjék. Ön azokra az időszakokra adja a voksát, amikor ezt a történelem hagyja. És épp ez az időszak, amit most áttekintett, olyan, amikor nem nagyon hagyja. A háború előszele, aztán a háború, majd a kommunizmus legsötétebb évei végigsöpörnek ezeken a falvakon, az embereken, a családokon, és semmit nem hagynak meg az eredeti értékekből. Számomra szomorú tanulság, hogy ezekben a helyzetekben a közösségek milyen könnyen hagyják magukat felbomlasztani. Hogy amikor bejönnek az oroszok, a helyiek velük versengve fosztják ki a földesúr kastélyát, azét a földesúrét, akitől sok jót kaptak. Hogy amikor bosszút lehet állni a szomszédon, mert rossz helyre ültette a fáját, akkor a legkegyetlenebb módon állunk bosszút.

Sokféle választ lehet erre adni. A legegyszerűbb, ha azt mondom: így van ez. Ha nem moderál bennünket a civilizáció, akkor a lét- és fajfenntartási ösztöneink működnek. Ez biztosan nem szívderítő perspektíva az emberi faj története szempontjából, de hát bízzunk a deviánsokban.

Akik számosan szerepelnek ebben a könyvben. Mert azért minden történetben föltűnnek olyan alakok, akik másokat mentenek, akik egy-egy gesztusukkal, cselekedetükkel javára vannak a közösségnek, és a közösség ezeket a gesztusokat az emlékezetében megtartja.

Ez az a kovász, amit civilizációnak neveznek, gondolom én. És ez egy lassan épülő torony. Reménykedjünk benne, hogy nem Bábel-torony.

Még egy tanulsága van az én olvasatomban ennek a kötetnek: hogy minden jó vagy rossz szándékunk ellenére a sorsunkat alapvetően a vakszerencse formálja. Vakszerencse volt már az is, hogy megmaradt a kalapdoboz az összes érdekes dokumentumával. De szépen modellezhető ez az elmélet Vámosmikola és Balatonfenyves történetének különbségével. Vámosmikola ma is keresi önmagát. „Temetetlen holtak” vannak a történetében: elég a helyi zsidóság sorsára utalni. Viszont Balatonfenyves a történet elején lényegében pusztaság, ma virágzó nyaralótelepülés.

Nem lehet megmondani, hogy mitől lesz egy településnek szerencsés sorsa. Nyilván van adottság, nyilván vannak személyek, nyilván vannak történelmi pillanatokban megtett fontos lépések, amelyekhez persze hozzá kell tartoznia valamiféle közösségnek. Biztos, hogy ez nagyon sokat számít. Balatonfenyves sem egy szabályos falu. Azért sem, mert mögötte volt az egyik legnagyobb büntetőtábor az ötvenes évek Magyarországán, amelyik fölépítette a Dunántúl éléskamrájának nevezett nagybereki állami gazdaságot. Ahonnan aztán, amikor tönkrement, a rabtartók és a rabok letelepedtek Balatonfenyvesen. Ráadásul számos olyan lakója van a falunak, aki családostul elmenekült az ötvenes évek elől. Tehát nagyon furcsa, összetett, sajátos világ. Mégis azért épülhet tovább, mert voltak, akik ezt fontosnak tartották, és beletették az energiájukat.

Hogy még több kedvet csináljunk az olvasáshoz, térjünk át a könyv főszereplőire, Nagy Józsefre és Geyer Matildra. Az ő életútjukat a leszármazottak elbeszéléséből kellett rekonstruálnia, ami azért is nehéz, mert a Geyer-leszármazottak részben haragban, perben állnak egymással, a Nagy gyerekeknek pedig azt kellett megemészteniük, hogy az apjuk egy másik nő miatt elhagyta őket.

Ez oknyomozó újságírás, csak a tárgya nem a politika vagy a mai társadalmi jelenségek valamelyik köre, hanem a történelem. Mégpedig a köztörténelem egy olyan lenyomata, amely az egyéni sorsokban kódolt. Nem szeretnék dicsekedni, de azért megjegyzem, hogy ha egy embert Nagynak hívnak, a sorsát nem egyszerű végigkövetni. Mégis sikerült. Megint a szerencse. Szerencse kell ahhoz, hogy megtaláld, szerencse, hogy fölfigyelj rá, szerencse, hogy meglásd benne a történetet, aztán szerencse kell ahhoz, hogy legyenek, akik segítenek neked.

Azon elgondolkodott-e, hogy ez a két ember miért tartotta fontosnak, hogy valahol megmaradjanak ezek a dokumentumok? Hiszen leszámoltak addigi életükkel, nem számítottak magyarországi örökségre, a dobozt ki lehetett volna dobni mindenestül.

Ez az, amiről az előbb beszéltünk. Mindnyájunkban ott van az a deviancia, ami valami módon kapaszkodókat épít a saját életünk megmagyarázásának szándékával. Úgy vélem, hogy soha nem gondolta se Nagy József, se Geyer Matild, hogy ezekhez a papírokhoz még egyszer hozzá kell nyúlnia. De azt igen, hogy az ő életüknek olyan építőkövei, amelyeket nincs lelkük megsemmisíteni: erről szól a könyv.