Lelki polgárháborúk

– Kis túlzással az egész beatgeneráció önnel együtt lett most hetvenéves. Közéjük tartozott valamikor is? Átélte, amit Bródy János úgy írt le: „istent kerestünk lenn a földön, fenn az égen”?

– Egy nap különbséggel születtünk Bródyval, de én sosem kerestem istent sehol és semmiben. Nem volt rá szükségem. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem meg a hívőket. Az írói szakmával jár, hogy

mindenféle indulatot elő tudok csiholni magamból, de amúgy általános szkepszisben élek, ami valószínűleg alkati dolog. Szerencsém, hogy ifjan szerezhettem némi politikai tapasztalatot is. Apám Belgrádban dolgozott, és a szüleim a magyar gazdasági reform sok hivatalos képviselőjét vendégelték meg a lakásunkban. A legjobbak jártak arrafelé akkoriban, olvasottak voltak, képzettek, mégis felszínesek és illúziók foglyai. Azóta is folyamatosan azt tapasztalom, hogy a politikusok az élettől távoli szférában mozognak és emiatt rossz döntéseket hoznak.

– Az értelmiségi ember küldetésében, a hatalom kontrolljában és a társadalom képviseletében sem hitt? Végül is ez a szerep kitartott a rendszerváltásig.

– Egy több évtizede készült amerikai felmérés szerint a nagy tudású elnöki szaktanácsadók javaslatainak csak három-négy százaléka hasznosul, a fontos információk kézen-közön elvesznek, így az elnökök – látszólag a világ urai – rendszeresen rossz döntéseket hoznak. Ez a szocializmusban sem volt másképp, ilyen a modern világ. Értelmiségi szerepkör fejlett társadalmakban már rég nincs, mert vannak intézmények, van képviseleti demokrácia, pluralitás, érdekképviselet, társadalmi mobilitás. A 19. századi jellegű értelmiség viszont Kelet-Európából máig nem tűnt el, sőt, ahogy elnézem, a 21. században is velünk marad, mert intézmények híján továbbra is a romantikus küldetéstudatú intézményemberekben fognak bízni, akik a legjobb szándékkal sem lehetnek jobbak, mint vajákosok.

– Egy embert, aki ennyire nem hisz a mások által hinni valónak minősített dolgokban, meglephet bármi is? Előfordult, hogy azt érezte, a valóság még az ön szkepszisét is alulmúlja?

– Ami nagyon megfeküdte a lelkemet, az a jugoszláv polgárháború. Arra tényleg nem számítottam. Tartottam attól, hogy előbb-utóbb nálunk is vér fog folyni, de szerencsére a három évtized óta generált szellemi és lelki polgárháborúból egyelőre nem lett igazi, noha voltak jelentkezők a kirobbantására.

– Komolyan? És ki lőtt volna kire?

– A modern polgárháborúk nem az osztályharc következményei. Egyazon középrétegen belül küzdenek, a hasadást különböző hangzatos ideológiákkal indokolják, ezeket megpróbálják levinni a népbe, de a puszta hatalmuk a tét. A bolsevikok éppúgy a középosztályból jöttek, mint Kerenszkij kormányának tagjai. A rendszerváltás idején nálunk is ugyanabból a szűk félpolgári-félértelmiségi rétegből valók feszültek egymásnak MDF és SZDSZ néven.

– Azért nem mindegy, hogy Kerenszkij vagy Lenin. Nem mindegy, hogy az akkor Csurka István által is meghatározott MDF horthysta romantikája és népnemzeti vonala érvényesül-e, vagy az SZDSZ nyugatos, modernista politikája. Más hitek.

– A politika nem hit kérdése. Kelet-Európában még nem láttam hívő politikust. Humanistákat igen, de ők nem voltak igazi politikusok, és pórul is jártak. A politikus nem hisz, hanem megszerzi a hatalmat, és mindenáron, bármilyen eszközzel birtokolja.

– Nem tetszik ez nekem. Gyakorlatilag azt mondja, hogy egyik kutya, másik eb. Világkép, elkötelezettség, értékrend nem számít.

– Én csak arról beszéltem, hogy a mai világban mit tesz egy politikus. Ami Törökországban történik, az nemigen különbözik egy dél-amerikai forgatókönyvtől, hogy tudniillik a politika kijelöl valamilyen irányt, majd miután rájön, hogy számára kedvezőtlen jelenségek tapasztalhatók, egyszerűen visszafordul. Az egykori ellenzéki, demokratizáló elnökből így lesz despota. De ezt csinálta a húszas években a lengyel területek visszaszerzésében jeleskedő Piłsudski is, aki korábban a lenini szocdem párt tagja volt. Mussolini szocialistaként kezdte, de rájött, hogy inkább a félfeudalista olasz közegre kell alkalmazni a bolsevizmust. A mi Mátyás királyunk az uralkodása kezdetén polgárosításba fogott, jogokat adott a városoknak, serkentette a kereskedelmet, és ha ezt folytatta volna, talán szebben alakul a magyar történelem. De aztán fordított a kormánykeréken, visszavonta a jogokat, leállította a nyugat-európai típusú fejlődést, és ezzel közvetve hozzájárult ahhoz, hogy az utódai alatt az ország ne tudja megvédeni magát a törököktől, akiket egykor az apja győzött le. Nagy filmet lehetne írni belőle.

– Ha jól értem, az ön véleménye az, hogy Kelet-Európa hagyományosan olyan mozdulatlan világ, ahol korok jönnek, korok mennek, de a lényeg ugyanaz marad. Annak ellenére, hogy a térség időnként úgy tesz, mintha kilépne addigi önmagából. Forradalmakkal, rendszerváltásokkal és így tovább.

– A térség hol fejlődik, hol visszafejlődik, nem statikus, hanem mozog. Ady kompországképe ezt csodálatosan írja le. Arról nem tehetünk, hogy sok évszázada kimaradtunk a tömeggyilkos gyarmatosítás áldásaiból. De azért – sokak véleményével ellentétben – még nem vagyunk Keleten, a komp nem kötött ki a másik parton. Magyarország most is inkább Európa perifériája, mint Ázsiáé. Sok minden el- és megromlott az elmúlt évtizedekben, de az nem igaz, hogy mindent eluralt a bunkóság. A magyar mentalitásban – sok éve egyszer le is írtam – az a legjobb vonás, hogy a reformkor óta a magyar szülők azt szeretnék, hogy a gyerekük többre vigye, mint ők. Aki ezzel nem számol, nem jól politizál. Sok működő közösségünk van, amelyek tartják magukat az értékeikhez. Vannak szigetek a társadalomban, és elő-előfordul, hogy összeérnek. Ez a szellemileg és egzisztenciálisan prosperálóbb hatvanas-hetvenes években is meg-megtörtént. Nem a Kádár-rendszer vívmánya volt ez, hanem a világ alakult úgy, hogy a mezőgazdaság termékeire hirtelen vevő lett a külföldi piac, és a kereslet felfuttatta az országot. Benda Gyula barátom, a kiváló történész 1990-ben azt mondta egyszer: újabb agrárdekonjunktúra következett be Európában, ami minket hagyományosan tönkre szokott tenni. Ez nekem új szempont volt. Ismét beláttam, hogy az esélyeink nem kiszámíthatók és nem úgy függ tőlünk a sorsunk, mint ahogy hinni szeretnénk. Ő ettől függetlenül buzgó SZDSZ-esként mindent megtett, hogy az ország helyzete javuljon.

– Külső adottságok ide vagy oda, a politikai elit azért javíthat a körülményeken, ez a mai cinikus társaság azonban a muszájnál is lejjebb nyomja az országot. Kétségtelenül hihetetlen szerencséjük is van, mintha a korszellem is őket segítené.

– Ha az

emberek élete ellehetetlenül, akkor fellázadnak, függetlenül attól, milyen propagandát nyomnak nekik. Sokáig várnak, mert abban reménykednek, hogy a fent levők csak jobb belátásra térnek. Ebben előbb-utóbb csalódni szoktak. Korrupció nemcsak nálunk van, hanem az egész kelet-európai térségben, Lengyelországban például, amely nagyobb ország, még többet is lopnak. Rendszerhibáról vagy inkább rendszertulajdonságról van szó, nem egyszerűen az elitek mohóságáról. Az új elit mindig mohó, már a régi Rómában is az volt. A kérdés az, mit lehet és mit nem lehet. A politikai és gazdasági hatalom az egész térségben a korrupcióra épül, amiben a kelet-európai piacokat megszerző nyugati tőke is vétkes. A maguk szempontjából igazuk volt, nem azért jöttek be, hogy önzetlenül segítsenek. Az európai támogatások rendszere a korrupciót erősíti és morális züllést okoz. Amerikai felmérés, hogy a harmadik világnak juttatott segélyek fele visszakerül ahhoz, aki adta, negyven százalékát a helyi vezetők ellopják, és csak tíz százalék ér célba. A mai kelet-európai rendszer nem lehet más, mint amit 1990-ben megalapoztak. Minden hangzatos botrány ellenére a kormány folyamatosan kap nyugat-európai és amerikai támogatást. A nagyhatalmak a perifériákon azokat szeretik, akik rendet tartanak. Ilyen-olyan lépésüket időnként elítélik, ez a színjáték része.

– Azzal az állítással szemben, hogy a rendszer nem lehet más, mint ami, említsük meg, hogy 1990 után az országnak volt tíz, de lehet, hogy tizenöt jó éve, amikor a nyugatias demokrácia szerkezete, ha düledezve is, de állt, és bár az ország nem érezte magáénak, nem is tiltakozott ellene.

Csodálkoztam is a dolgon, mert 1995 környékére vártam egy tekintélyelvű rezsim kialakulását, kicsit késett, nagy volt a társadalom tehetetlenségi nyomatéka, egy teljes nemzedéknek kellett kihalnia. Én inkább azon szoktam felháborodni, amit sokszor tapasztaltam, hogy magyarként legföljebb előembernek számítok a totál idióta nagyhatalmi senkiháziak szemében, legyenek akár németek, akár oroszok. A nagyhatalmi önhittség, a soviniszta és náci gondolkodás az elmúlt időben ismét jelentősen elterjedt a világban, aminek az olyan kicsi népek a kárvallottjai, mint mi vagyunk. Az önérzetemet ez jobban sérti, mint az, amivel itthon találkozom, pedig az utóbbi inkább megy a bőrömre, sőt meg is kell értenem, hogy ábrázolni tudjam.

– Nincsenek is indulatai, felháborodásai, kiborulásai a Fidesz-világ kapcsán? Mintha túlzottan is elfogadná, hogy egy ilyen kormány árnyékában élünk, ez az elfogadás pedig leszereli a változtatás szándékát, sőt nevetségessé teszi.

– Ha egy társadalom adottságai létrehoznak egy rendszert, az akkor is újra meg újra előtör, ha már-már azt hittük, hogy túlhaladtuk. Ha ezt belátjuk is, ettől a tudástól az ellenállás ugyanúgy, sőt markánsabban is kialakul. Szerintem jobb, ha a valósággal nézünk szembe, semmint a vágyainkkal. Mindig maradnak a birtokunkban olyan területek, amelyeket nem befolyásolnak a nagyhatalmi játékok, az oktatás például, tehát a jövőnk és az egészségügy, vagyis a jelenünk. Meg minden egyéb, ami az emberek életét közvetlenül meghatározza. Ezeken a területeken rendkívül nagy az egyes emberek lehetősége és felelőssége. Nem igaz, hogy semmit sem lehet csinálni. Én például ábrázolom, és ezzel megerősítem a közönségemet, hogy jól gondolja, amit gondol. Igen fontos, bár nemigen emlegetett funkciója ez az irodalomnak. De hogy a társadalmi struktúra a nagy világfolyamatok révén hogyan alakul, azt nem mi szabjuk meg. Erre a nagyhatalmakban élő polgárok sem képesek. A magyar értelmiségnek az lenne a feladata, hogy azzal foglalkozzék, ami a dolga. Nem szerencsés, ha állandóan újabb és újabb illúziók születnek ilyen-olyan ENSZ-csapatokról, amelyek majd bejönnek és végre felszabadítanak minket, ezúttal kivételesen a magyar elnyomás alól.