„Lehet, hogy az égre fognak vetíteni.”

A kapitányok nem tartózkodnak süllyedni látszó hajóikon. Egy hétköznap délutáni séta során a körúti mozik vezetői távollétükkel vették ki részüket a munkából. A fő baj azonban az, hogy a nézők is távollétükkel tüntettek. Nyilatkozni pedig senki sem óhajtott, újságíró-igazolványom láttán mindenki elhárította, hogy mondjon valamit a pillanatnyi helyzetről.

A mozi végzete visszatarthatatlan. Egy technikai szakember jósolta ezt még a hetvenes évek elején, mármint hogy nem a celluloidszalag marad a tömegforgalmazás eszköze. Most már valóban ebben a korban élünk. A VHS és a DVD fénykora után, a letöltéses lopások idején, a YouTube-rajongás lázában lassacskán eljutunk abba a periódusba, amelyet Grunwalsky Ferenc bő évtizeddel korábban így jellemzett: „Lehet, hogy az égre fognak vetíteni.”

Még vannak meghirdetett előadások, még betévednek képfogyasztók az előcsarnokba. Az utóbbi másfél évben csukott be a Rákóczi úti Európa, a Margit körúti Bem és a Hollán utcai Odeon mozi. Mindegyikük a hajdan büszkén emlegetett művészmozi-hálózathoz tartozott. Lassan csordogáló támogatások érkeznek ugyan, de csak arra elegendők, hogy pillanatnyilag felszínen tartsák a mozikat, különös tekintettel az art kinókra. Már régóta csupán kétféle típusú vetítőhely létezik: a multiplex és az art mozi. Eltűntek a közepes befogadóképességű filmszínházak, csak soktermes multiplexek és kulturális gettóba szorított termecskék vannak, amiként eltűntek azok az igényes szórakoztató filmek (francia, olasz, angol vígjátékok, kosztümös, romantikus darabok), amelyek valaha a moziműsor gerincét képezték. Amerikai rémálmok, katasztrófák, klipdramaturgiájú szupermicsodák tarolnak – léleknéző, lassú tempójú, fesztiváldíjas, mégoly értékes, de csekély nézőszámot produkáló művészet pereg. A mozikat nem is az otthoni letöltésmánia viszi csődbe, hanem bizonyos típusú filmek hiánya. A többségnek elege van a sokadik Bruce Willis-akcióból, de ugyanúgy a bármily művészinek tetsző monotóniából is. Inkább otthon marad.

Pedig most már egy villamosmegálló nevében is emlegetik a Corvint – nem az áruházat, hanem a kilencvenes években hattermessé átalakított impozáns filmszínházat, ahol manapság csak a kávézó van teli vendégekkel, a léghűtéses vetítők konganak. Ugyanez tapasztalható a Puskinban, ahol három terem ácsingózik nézők után, s megszűnt az egykor forgalmas filmkölcsönző és kiskönyvtár, csak a presszógépet és a sörcsapot dolgoztatják a wifiző vendégek. Hasonló a helyzet a Szent István körúti, Kino névre hallgató moziban. Napfényes időben telis-teli a terasz, odabenn az előcsarnokban is időznek vendégek, nem nézők, csak olvasgatók, délutáni lazítók, sörözők. A kávézó bevétele nem forog vissza a mozi fenntartásába – tudom meg Garancsi Ágnestől, a Kinót üzemeltető Szuez Film Kft. menedzserétől –, állandó összegű bérleti díjat fizetnek érte cégüknek. A Corvinban azonos a helyzet, a presszó bérli a teret, átalányt fizet a filmszínháznak. De hát miért a szeszfogyasztásnak kéne megmentenie a mozikat?

Az emberek általában csak hétvégén járnak moziba – mondja egy ismerős ifjú jegyszedő a Művészben –, akkor többé-kevésbé megtelnek a magyar és az egyetemes filmtörténet klasszikusairól elnevezett termek. Vajon mit szólna Bu~nuel meg Tarkovszkij, ha látná, mivé lett az a mozgókép és a terjesztési módja, amelyre életüket tették föl? De hát miért lenne igény filmtörténeti darabokra, amikor a legújabb 3D-s szenzációk sem tartanak három napnál tovább, mert ott áll az utánuk következő a sorban? Kit érdekel ma a Rocco és fivérei vagy a Hamu és gyémánt? Még ahol mutatkozott erre némi érdeklődés, újító hevületükben onnét is elszoktatták a nézőket. Az utóbbi két évtizedben legtöbbször átkeresztelt, új vezetés alá került „Filmintézet” mozija, az Örökmozgó már csak egy-két előadást tart naponta a korábbi három helyett, és eltüntették a sikerfilmeket a programból. (Külön történet eme soknevű intézmény mozijának leépülése.)

Az Uránia, köszöni szépen, jól van. A tíz éve újra megnyitott, átépített Nemzeti Filmszínház annak köszönheti biztonságos működését, hogy állami támogatásból tartja fenn magát. Bár a támogatás összege – tudtam meg Bakos Edit ügyvezető igazgatótól – az eredetinek a harminc százalékára csökkent. A kávézó itt is népszerű. Mintha ismétlődne az évszázaddal korábbi tendencia, csak éppen fordított irányban. Akkor a csőd felé tartó kávémérések tulajdonosai próbálták menteni a menthetőt, vetítőgépet és filmeket szerezve becsábítani a vendégeket.

Az Átrium mintha sikerrel hajózott volna be a túlélés kikötőjébe. De csak az épület, a helyszín, a mozi nem. Színház működik majd benne. Aki megéri, meglátja. Mentse, aki tudja – soha nem volt aktuálisabb nálunk a harminc-egynéhány éves Godard-film címe.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)