Lehangolva
Kevés szomorúbb dolog van (van azért, tegyük hozzá) múzeumi körökben, mint az Iparművészeti Múzeum közelmúltjának és jelenének története. A szemünk előtt rogyott térdre ez a patinás intézmény, a szemünk előtt mállott szét ez a csodálatos épület, és a kilábalásnak nemigen látszik esélye. Pedig a múzeum igazi ékköve lehetne a magyar kultúrának, mint ahogy volt is oly sokáig. S még ma is csodás kincseket őriz, csak éppen már arra sincs ereje, hogy többé-kevésbé épségben megőrizze őket.
A múzeum, szegény, már elég régóta alibizik, ha nem hozzá tartozna Nagytétény, ahol a körülmények még kedveznek az akciózásnak (és elszántság is van hozzá, amennyire látom), nem is lehetne hallani felőle: méltán gondolhatnánk, hogy úgy alszik, mint Csipkerózsika: csak aztán akadjon olyan csók száz év múltán, mely felébreszti.
Azért valamit időről időre mutatni kell, hát most azt találták ki a helyiek, hogy színek szerint csoportosítják a tárgyaikat, s abból lesz majd egy tárlat. (Azért annak az értekezletnek szívesen elolvasnám a hitelesített jegyzőkönyvét, amelyen ez a ragyogó ötlet szárba szökött. Különösen azt a részt, hogy „Gyerekek, mit csináljunk, nincs pénz se fűtésre, se restaurálásra, se kölcsönzésre, rakjuk most a színűk alapján szét az ismert tárgyainkat, jó? Ki szavaz a pirosra?”)
Kőleves ez, bizony, nem más: az embernek, aki szerette ezt a múzeumot, a színe szakad meg, komolyan. (Direkt volt.) A tárgyak egyébként gyönyörűek, vannak itt edények, ruhák, szőnyegek, cipők, ékszerek, bútorok, minden, mi szem-szájnak ingere, és azt sem tagadhatjuk, hogy van bizonyos hatása az egyszínű termeknek a látogatóra. (Négyszáz tárgy van tematikus tárgycsoportokban bemutatva, valamennyi a múzeum raktárából vagy állandó tárlatairól ideszervezve, zöld, kék és piros színekben.) Olyan kérdéseket persze nem illik feltenni, hogy miért pont piros – mert a következő kérdés persze már az lenne, hogy miért éppen a színek.
Hiszen pontosan tudjuk a választ.
