Legendás művek
Jolsvai kollega – el ne árulják neki! –, bizony, korosodik. Nem mutatja egyébként, de mégis így van. Onnan látszik, hogy úgy el tud andalodni a régi időkön, mint a legnagyobbak. Jó, hogy azt nem mondja: bezzeg az én időmben.
Kis híja volt most is, hogy megnéztük együtt a MOB székházában a Hungarikon-gyűjtemény legújabb darabjait. (Tényleg, ezek a hungarikonok még nem hungarikumok? Hát az meg hogyan lehetséges?)
Két sporttárgyú darabbal gyarapodott a gyűjtemény (úgy veszem észre, mintha ebben az irányban erősebb lenne a menetszél mostanában), Németh Pál Magyar vándor című bronzszobrával és Yengibarian Mamikon Aranylány, ezüst tőrhegy című ezüstszobrával: előbbi Magyar Zoltán lovának kápáit, utóbbi Rejtő Ildikó tőrét olvasztotta magába. (Ha van még, aki nem tudja, a hungarikon olyan műalkotás, amelybe az alkotó valamely híres ember egy személyes tárgyát applikálja, szerves részévé téve a műnek.)
S míg én a kalapomat vettem le a művészi kreativitás újfajta megnyilvánulásai előtt (a kápából a végtelen jelét felvevő, örökös mozgásra utaló szobor lett, a tőrhegyből diadalmas, felfelé törő emlékmű), Jolsvai kollega párás szemmel idézte fel a tokiói olimpia emlékezetes pillanatait, a női tőrcsapat és Rejtő győzelmét, s aztán véget nem érő történetbe kezdett arról, hogyan ismerkedett meg a háttérhistóriával – hogy tudniillik a világverő magyar vívóválogatottnak nem volt elég pénze új és új tőrökre, kardokra, így aztán szert tettek egy titokzatos ezermesterre, aki egy Akácfa utcai kis lakás konyhájában kezelte, javítgatta a győzelmes sporteszközöket, és hogy most az ő munkája is belekerült ebbe a szoborba, aztán meg a Magyar Zoliról eszébe jutott a Sivadó-vándor meg a Csányi Raymund, meg az egész magyar lovasiskola, és ha el nem hurcolom a helyszínről, már biztosan a Sándor Móricnál tartana.
Vigyázni kell az idővel, annyit mondanék.
Nádas Sándor
