Lazhar tanár úr
Ha iskola, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy modell. Akár könyvben szerepel, akár filmben. Most ez a film az „érintésről” szól, amely tilos ebben a biztonságos, ám steril montreali környezetben. Sem ölelést, sem pofont nem enged meg a kanadai hidegkonyha, ha még oly emberszabásúnak tűnnek is termékei. A személyiség védelme abszolút.
Tanítónőjük megmagyarázhatatlan öngyilkossága megrendíti a kicsiket, de a gyászmunka elmarad. Nem divat az elérzékenyülés, a megsiratás, a kibeszélés. Inkább az elfedés, eltakarás rideg és racionális automatizmusa működik. Rossz hírbe kerül az iskola, „beszélnek róla”, hát festessük ki a tantermet (ahol az öngyilkosság történt), és „business as usual”.
A gyerekek családi kapcsolatai is hézagosak. A valódi, befelé is élő famíliát nem helyettesítheti senki, sem a hivatásos bébiszitter, sem a professzionális pszichológus, aki csak munkafeladatot lát a tragédiában, munkadarabot a gyerekben.
Ez eddig a havas Kanada gondja.
Címszereplőnk azonban a forró Algériából jött politikai menekült, a film másik szála az ő beilleszkedési nehézségeiről szól. S noha nem diplomás nevelő, valamiképpen belül, a mediterrán emberek nyitottságával mégis jobban érzi, mit igényelnek a gyerekek és a helyzet, mint a többi nevelő. (Akik maguk is kiszolgáltatottak, kvázi mosolygó menekülők, az iskolaszék túszai e kis egzisztenciájukban. Úgy látszik, az iskolák, a tanárok gondja is globális.)
(Rendezte: Philippe Falardeau, címszerepben Mohamed Fellag. Remek a két gyerek főszereplőt játszó Sophie Nélisse és Émilien Néron. A filmet az idén Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriában.)
