Kováts Adél hűsége

Volt egy tél a nyolcvanas évek végén, amikor még a körutakat is másfél méteres hó borította.
Az alagút mellett meredeken felfutó lépcsősor a várba: mint a Mont Blanc csúcs alatti sziklái. Másztam felfele, rendületlenül.

Csurgott nyakamba a hólé.

Akkoriban a Várszínház volt a Nemzeti kamarája. Előfelvett színházrendezőként kerültem statkózni Molie`re Tudós nők című darabjába. Próbaidőszak volt, de nem a hivatástudat hajtott azon a sarkvidéki napon. Egy rendezői ötlet fogott meg ennyire. Aznap a nyitójelenet volt soron, amelyben – követve az instrukciót – Kováts Adél testre feszülő tornadresszben gimnasztikázott. Aznap persze – mint utóbb kiderült – rajtam kívül ember nem jutott el a színházba.
Húsz évvel később, egy pesti kávézóban kiderül: Adél ma is emlékszik Vámos László rendezésére, pedig akkoriban annyit dolgozott, amennyiről a maiak nem is álmodnak. Üptre készültek a tévé- és rádiójátékok, filmek, zakatolt a szinkron.

„Ma már” – legyint.

Esetében sosem volt kérdés: színész lesz.

Soproni diáklányként a Fintor nevű színtársulatban játszott. Anyai nagyapja bognár volt, az apai asztalos. Édesapja is az utóbbi mesterséget űzte. A vidéki iparos: polgárember. Vagyis közösségi. Adél szülei több népszínműben játszottak. Egyik nagyanyja pedig azt a szerepet adta ifjan a Piros bugyellárisban, amelyet idővel unokája Ruszt József rendezésében. Előbbi az iváni kocsma udvarán, utóbbi a Szentendrei Teátrum színpadán volt siker. De itt sem, ott sem a taps számít igazán. Kováts Adél azt mondja: a színház az energiaátadás sajátos formája. Következménye: némi többlettudás – önmagunkról, a világról.

Amúgy a cizellált szépségű, nagy múltú Sopron erős hatással volt a majdani színésznő esztétikai érzékére. Az iparos nagyszülők falusi miliője, a gyermekkor familiáris világa pedig olyan emberré formálta, aki szereti, ha „le van földelve”. Vagyis kötődhet.

A színművészeti főiskola prózai tagozatára jelentkezett. Félnapos várakozás után, utolsónak hívták be. Félholt volt, begörcsölt. Kazán István így is meglátta benne, amit kellett.

A tehetséget. Hívta zenés osztályába, a musicalszak második évfolyamára. Adél tizennyolc volt, akadt huszonkilenc éves osztálytársa is. Kevés volt a közös téma. Viszont osztályfőnöküktől meg lehetett tanulni a színészmesterség technikáit.

Adél első albérlete Kelenföldön volt. Onnan bumlizott kora reggel a főiskolára. Aztán a Vígszínházba, ahol gyakornokként statisztált. Palástolta, de a színi bölények közelében rendesen szorongott. Bármitől. Kern András mond egy poént, és ő majd nem veszi a lapot.

Előadás után 49-es villamos, vissza az éjszakában Kelenföldre. Aztán még számos albérletbe. Túlélte, megtanulta, amit addigra megtanulhatott.

A musical tagozatos lányban a rendezőhallgatók is azt látták, amit kellett. Rendszeresen hívták vizsgáikba. Volt, amelyet Ruttkai Éva is megnézett. Súlya, ereje volt egy ilyen „gesztusnak”.

Kováts Adélt diploma után másodmagával meghallgatásra hívták a Nemzeti Színházba. Illyés Gyula Tiszták című darabjának női főszerepét szerződéssel együtt kapta meg.

A nemzetis évek alatt együtt játszhatott Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral, Vass Évával, Béres Ilonával. Tanult tovább.

A kritikusok pedig szecessziós futamokban dicsérték kisugárzását, szépségét, fejformáját. Nem csupán a Rómeó és Júlia női főszerepében. Hanem a sok-sok éteri lány megformálása okán.

Vidéken akkoriban új hangvételű, progresszív előadások születtek. Tudta, hogy gondolnak rá, de nem hívják. Ha meg hívták: nem mert moccanni.

Ma azt mondja: túl nagy volt benne az alázat, a tisztelet. Sokáig tartotta a gyertyát – másként mondva: volt gyertyatartó – a Csíksomlyói passióban. Nagy intenzitással alakított kisebb feladatokat.

Aztán megkapta Kornél szerepét a Szőke István rendezte Vőlegényben. Csatázott a rendezővel, próba után tombolt, haragba került a világgal.

A kritika egekbe emelte az éteriségét levedlett színésznőt.

Hasonló sikere volt a Játékszín – második színházi otthonának tartja az akkoriban Berényi Gábor vezette teátrumot – Erzsébetváros című produkciójában. Verebes István rendezésében tökéletes mintáját adta egy echte kispolgári lánynak.

Persze ma is meg kell olykor győznie rendezőit: tud karcos, groteszk, disszonáns lenni. Amúgy van meggyőzőereje. És van ereje máshoz is.

A kilencvenes évek elején hivatalnok karakterű direktor kerül a Nemzeti Színház élére. Kováts Adél Jászai Mari-díjat kap. Joggal.

Kínosabb lehetőség, hogy a Nemzeti emblémájaként „a nemzet csalogánya” legyen. Korosztályából többen elszerződnek, ő pedig hitelesíthetné az új direkciót. Csakhogy: Kováts Adél egyfelől társulatfüggő. Ami másfelől azt jelenti: csapattag, de sosem valaki embere, kedvence.

Kilenc év után jön el a színháztól 1993-ban. Egy év szabadúszás következik. Az nem finom.

A Radnóti Színházban vendégként játssza Rebekka West szerepét Ibsen Roshmersholm című darabjában. Aztán leszerződik Bálint Andráshoz. Azóta a tizenhatodik évadját tölti a színháznál. Búcsúztatott már néhány kollégát.
Ám a viszonylag apró teátrumban mindig erős csapat jön össze. Kicsi a színészbüfé is, nem lehet elhúzódni. A lényeg persze az, ami a színpadon történik. Az sem túl nagy.

Kováts Adél a Radnótiban végigjátszotta a klasszikus és kortárs drámairodalmat. Volt, amikor „lubickolt”, és akadt kevésbé inspiráló évadja is. Volt, amikor moccant volna, de nem tette. Életösztön, józanság, hűség.

Csak pénzért sosem dolgozott. Eljutott már odáig, ahol kevés kompromisszummal is boldogul. Volt persze, hogy szorongott a jövőtől. Ma a jelenre figyel. Meg aztán – azt mondja – más is van már az életében, ami legalább olyan fontos, mint a színház. Férje Kováts Tibor táncművész. Kilencéves a kislányuk. Laura koraszülött volt, édesanyja másokat bátorítva nyilatkozott gyermeke csecsemőkori betegségéről. Azt is megfogalmazta: túlélt, elmúlt traumák hozzáadhatnak színészetéhez.

Komoly nő. Szépsége változatlan. Pár éve szemüveget hord, civilben nem játszik színészt.

A Jászai Mari-díj mellett szakmai kitüntetések sorát nyerte. Egyebek között a tévé- és filmkritikusok díját, Rajz János-díjat, Súgó Csiga Díjat, Ivánka Csaba-díjat. Azt mondja, utóbbi a legszebb: kitárt szárnyú angyal.

Állami kitüntetést eddig egyszer kapott: a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét 2005-ben.

Ledermedt, amikor Bálint András elmondta: idén megkapja a Kossuth-díjat. Nem várta, de nem titkolja: öröm jött a döbbenetre, hiszen hivatásában ez a díj mégiscsak egyfajta csúcs. Direktora három szóval kommentálta a kitüntetést: „Volt és lesz.” Úgy fordítható: Kováts Adél jó időben kapta a biztatást.

Amúgy díjak sem emelik a föld fölé. A hétköznapokat civil perspektívából látja.

Bosszantja, elkeseríti, hogy társulatból kikerülve ma már a legjobbak is nehéz helyzetbe kerülhetnek, értékes emberek kihullhatnak a szakmából. Az nem kevésbé, hogy a társadalomban is könnyű elveszni. Neveket sorol, kolléganőiét, akik megérdemelnék a maguk díját. Kérdés: ki tud róluk? Nyoma is alig van már szolidaritásnak, felelősségérzetnek. Azt mondja: hivatásában ahhoz szokott, hogy arcát adja tetteihez. Nem érti: hogyan lett divatja az arcnélküliségnek?

Hűvös szavak. Hólé a nyakba.