Porschéval az irodalomba – Kötter Tamás hazugságokról és a pénz rabságáról

– „Sohasem tudhatod meg, hogy mi lett volna belőled egy tisztességes élet végén.” Az Üllői Úti Fuck együttes dalszövege könyvének egyik mottója. Hogy kapcsolódik ez a Nem kijárathoz?

– Szerettem volna, ha a könyvemnek van egy poposabb felütése is, egyrészt jelezve, hogy a popkultúra is szerves része a kortárs művészeteknek. Főhősöm a yuppie-nemzedék tagja, sorsát gyerekkorától ötvenéves koráig követem, a nyolcvanas évek elejétől napjainkig. A dalok, slágerek, együttesek pedig mint kulturális toposzok segítenek felidézni egy-egy korszak légkörét, a mindennapok hangulatát. Ugyanakkor a mottó a könyv végére is utal, reflektál arra, hogy hősöm életútja tragédia felé tart.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A mű központi alakja, Kiss Zoltán a hazai felső középosztály tagja, látszólag mindene megvan: pénz, feleség, gyerekek. Ám a történet végén, egy romkocsmában meggyilkol egy fiatal nőt, aki visszautasítja a közeledését. A könyv lélektani nyomozás is arról, mi juttatja el a férfit idáig. Regénytéma is lehetne, ön azonban novelláskötetet írt. Miért?

– Ezeknek a novelláknak megvannak az állandó szereplőik, akiknek a sorsát, mint egy televíziós sorozatban, epizódról epizódra követhetjük. A sorozatoknak ma amúgy is nagy divatjuk van, de én a novella műfaját azért választottam, mert nagyon szeretem. Egyetértek Borgesszel, aki azt mondta, nincs olyan regény, amit egy hosszabb novellában ne lehetne megírni. Úgy éreztem, jó történeteim vannak, kár lenne eldobni a csattanókat, és a szövegek feszes vonalvezetése is a novelláknak kedvez. Ez a szerkezet többdimenzióssá tette az írást. Zoltán az egyik epizódban ügyvéd, a másikban ingatlanozik, aztán egy nemzetközi tanácsadócég alkalmazottjaként tűnik fel, majd amikor 2008-ban kirobban a gazdasági világválság, ő is elveszti az állását. Egzisztenciális helyzetében hullámhegyek és hullámvölgyek vannak, de mindig próbál visszakapaszkodni. Így telik el az életéből 38 év. Korábbi könyveim hősei stabilan tartották pozíciójukat a felső középosztályban, a legnagyobb problémájuk az volt, hogy unatkoznak, és nem tudnak magukkal mit kezdeni. Most viszont olyan hőst akartam megformálni, akinek az egzisztenciális helyzete sokkal labilisabb, megéli a magasra kapaszkodást, de azt is, hogy bármikor lezuhanhat. Ezért is annyira frusztrált. Másfelől a novellaszerkezet a perspektívaváltásokat is könnyebbé tette. A főhős nem mindig látható premier plánban, van, amikor a történet egyik mellékszereplője kerül fókuszba, és az ő szemszögéből látjuk Zoltánt, aki így sokféle megvilágítást kap.

– Mire utal az alcím: Apró hazugságok egy férfi életéből?

– Egy ember életét többféle nézőpontból lehet elbeszélni, például a szerelmein vagy a karrierjén keresztül. Én egy másik szemszöget választottam, és a főhősömet a hazugságokon keresztül mutatom be. Mi az, amit ő hazudik, illetve mások hazudnak neki, hogyan kényszerül folytonos önbecsapásokra? Minden novella az életének egy-egy korszaka, Zoltán útelágazásokhoz ér, és olyan irányba indul tovább, amely újabb élethazugságba viszi, végül tragédiába sodorja.

– Ennyire természetesnek véli, hogy hazugságok irányítják az életünket?

– Azt hiszem, akkor válik individuummá egy gyerek, amikor először hazudik. Akkor ismeri fel, hogy van saját érdeke, másoktól elkülönülő egója. Megjelenik az életében az önzés, és ezzel belép a felnőttek világába. Könyvem első novellája a bosszúból elkövetett hazugságról szól. Zoltán 12 éves, még benne vagyunk a Kádár-korszakban. A fiúnak falun élő nagyapja a példaképe, aki hivatásos katona volt még Horthy seregében. Aztán a szocializmusban, horthysta múltja miatt, csak portás lehetett. Azt mondja egyszer az unokájának: „Kádár nemzetközi szélhámos.” A fiú pedig meggondolatlanul továbbadja ezt az iskolájában. És amikor az igazgató számonkéri rajta, kitől hallotta ezt, Zoltán a nagypapa szomszédját vádolja meg, beárulja a titkosrendőrségnek. Mivel a nagyapja sokra tartotta a szomszédot, Zoli szerette volna a barátságát kiérdemelni, de a férfi elutasította és megalázta. Ezért áll rajta bosszút.

– A vidéki srácból pesti egyetemista lesz a jogi karon, albérletekben él, talajtalan, a nők is átnéznek rajta. Miféle hazugságok vezérlik a sorsát?

– Zoltán olyan pártállami rendszerben nő fel, amely eleve az elfojtásra, elhallgatásra épül, ahol a családi múltról, a gyökerekről nem lehet beszélni. A kilencvenes években ő még naiv, kitárulkozó fiatalember, nyitott a világra, és szerelemre éhes. Szeretetvágyból próbál sokkal menőbbnek látszani, miközben még nincs olyan társadalmi helyzetben, hogy megfeleljen a vágyott szerepnek. Friss diplomásként belvárosi ügyvédi irodába kerül, és ott testközelből látja a nagymenők nem túl erkölcsös életvitelét, ahogy a rendszerváltás illúziói után pozíciókra tör egy újgazdag réteg, amely a privatizáció zavarosában próbál halászni. De persze erről is hallgatni kell. És mire főhősöm fölépíti a saját egzisztenciáját, már ő sem akar mást, mint uralkodni mások fölött, és átver maga körül mindenkit.

– Legfőképp a nőket veri át, ugyanis abban a világban, amelyben ő él, mindent a pénz és a szex irányít. Akin megérzik a pénztelenség és az öregedés szagát, annak vége van.

– Zoltán az anyagi csődből még vissza tud kapaszkodni, de az életközépi válságából már nem. Hiába igyekszik önmagával is elhitetni a fiatalság kultuszának új jelszavát: „A negyven az új húsz.” Ő már ötvenéves, és azzal áltatja magát, hogy úgy élhet, mint egy harmincas. Ez is az ő hazugsága: mindenáron másnak akar látszani, mint ami, eljátssza, hogy rajta nem fog az idő. És amikor a romkocsmában a lány megalázóan szembesíti a valósággal, nem tudja elviselni a kudarcot.

– Honnan ered ez a mindent elárasztó fiatalságkultusz?

– A nagy nyugati kereskedelmi cégek indították el, mert kevés volt a fogyasztó. És mivel a fiatalok fogyasztanak legtöbbet, a cégek – a nekik engedelmes média segítségével – beetették a negyvenes, ötvenes férfiakat, hogy vásároljanak olyan dolgokat, vegyenek részt olyan élményekben, amelyek a húszévesekre jellemzők. Ezzel sikerült is újabb tömegeket visszakapcsolni a fogyasztásba. Zseniális ötlet volt, és mennyi áldozatot szedett! A reklámokkal nem csupán termékeket, hanem élményeket, érzéseket akarnak eladni. Azt hirdetik, ezzel valóra válthatjuk legszebb álmainkat is. A nyugati neoliberalizmus szerint a személyiség szabadsága határtalan, a lehetőségek végtelenek, és minden sarkon csoda vár. Ezzel szemben a természet nagyon konzervatív, mert nincs alternatíva: megöregszünk és meghalunk. Hiába erőltetjük az egyenlősdit, valójában nem vagyunk azok, hiszen például szépek és fiatalok sem vagyunk egyformán. A vágyálom és a valóság ütközése súlyos konfliktusokhoz vezet a fogyasztói társadalomban. A kapcsolatok is üzletté válhatnak. Annak, akinek pénze van, persze könnyebb, mivel a pénz képességeket pótló eszköz. Akárcsak a hatalom és az extremitás, mint például a hírnév. Egy olyan sztárművész, mint mondjuk Picasso, bármikor járhatott 18 éves nővel, ha akart. Egy vállalati könyvelő azonban sem extremitásban, sem életstílusban nem tudja megadni azt a fiatal nőknek, amit elvárnának tőle, és amivel áthidalhatná a korkülönbséget.

– Ebben a közegben a jó nő, mint egy jó autó, leginkább státuszszimbólum. A férfi addig érezheti magát értékesnek, amíg fiatal nője van. Sok támadást kapott feministáktól, amiért megvásárolhatónak festi le a nőket.

– Budapesten körülbelül kétmillió ember él, és én csupán egy szűk rétegről írok. Főleg arról a felső középosztályról, amelyhez ügyvédként magam is tartozom. Ezek tehát dokumentumszerűen megírt történetek, olyan élmények alapján születtek, amelyeket mások megosztottak velem, és amelyek köré novellákat, regényt építhetek. Ez nem a Szomszédok teleregénye, amelynek végén le kell szűrni az erkölcsi tanulságokat. Ha az írásaimban mindenki erkölcsileg tiszta lenne, és mindig helyesen döntene, akkor hol maradnának azok a konfliktusok, amik nélkül nincs irodalom? Különben az IKEA, vasárnap című regényemben már alkottam olyan női szereplőt, aki végtelenül tudatosan, a realitások szerint éli az életét, hogy megmutassam: másféle női karaktereket is tudok papírra vetni.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A Nem kijárat hősei sokkal többet elértek, mint szüleik a Kádár-rendszerben. Mégis, mintha semmit sem tudnának a szabadságukkal kezdeni. Mi ennek az oka?

– Én ennek a rétegnek az önzéskultúráját akartam megmutatni. Ezek a férfiak mindent meg akarnak kapni az élettől, és ez 30 és 50 éves koruk között többé-kevésbé meg is adatik nekik. A kétezres években idetelepülő multinacionális cégek munkaerőhiánnyal küszködtek, rengeteg képzett fiatalra volt szükségük, gyors érvényesülést és anyagi felemelkedést biztosítottak nekik. Az akkor harmincas yuppie-nemzedék tagjai a rendszerváltás győzteseinek érezhették magukat, de ezért sok mindent fel is kellett áldozniuk. „Embertelen szervezetekben robotoló rabokként élnek” – írta róluk egyik versében a neves francia kortárs szerző, Michel Houellebecq.

– Könyve hősei is egész nap robotolnak, s azután lecsapolják a gőzt a budapesti éjszakai élet kultikus szórakozóhelyein.

– A feszültségüket növeli az is, hogy csapdahelyzetbe kerültek: belelátnak a náluk is jóval gazdagabb felsővezetők és topmenedzserek luxuséletébe, szeretnének ők is egyre magasabbra emelkedni, de aztán, mint a gázzal töltött luftballonok, nekiütődnek a plafonnak, és visszapattannak. Fájdalmas ütődések szembesítik őket azzal: ez már nektek nem jár.

– Szereplői diplomások, nyelveket beszélnek. Szakértelmiségiek, de a társadalmi kérdések egyáltalán nem érdeklik őket. A valódi értelmiségi életformának itt már nyoma nincs.

– Ne is keressen köztük értelmiségit a kedves olvasó! Ezek az emberek legfeljebb olyan típusú könyveket forgatnak, mint a Nagy tankcsaták és a Híres órák. Nincs igényük másra. Ők nem értelmiségiek abban az értelemben, ahogy annak idején mi használtuk ezt a fogalmat. Amikor én egyetemre jelentkeztem, én is az értelmiségiek kasztjába szerettem volna bekerülni, de ma már szakértők vannak. A közgazdaságtan úgy hívja őket, hogy technikusok, és valójában ők működtetik a cégeket. Az én édesapám is technikus volt annak idején egy gyárban, ő működtette az egész hőerőművet, miközben a mérnökök fehér köpenyben jártak és okoskodtak. Ugyanígy a hőseim java része is élete jelentős korszakában technikus, például a multiknál. Ahogy a szív pumpálja a vért az erekbe, nekik az a dolguk, hogy pumpálják a pénzt a nemzetközi körforgásba.

– Említette, hogy ön is ehhez a réteghez tartozik, 42 évesen Porschéval érkezett az irodalomba. Hogyan fogadták?

– Arra számítottam, hogy majd heves össztűz alá vesznek, ehelyett jóindulatú kritikákat kaptam, és többen a barátságukkal tüntettek ki. Úgyhogy revideáltam az irodalmi életre vonatkozó álláspontomat. És akinek olyan kiadója van, mint nekem Mészáros Sándor a Kalligramtól, nyugodtan belevághat az irodalmi kalandozásba. A Werk Akadémia íróiskolájában tanultam, ahol Mészáros is előadást tartott. Felajánlotta, hogy küldhetünk neki műveket, elmondja róluk a véleményét, a javaslatait. Ha valaki irodalomra adja a fejét, és kap egy ilyen lehetőséget, több mint bűn kihagyni.

– Még mindig folytatja az ügyvédi praxisát, bár azt nyilatkozta, alig várja, hogy csak az irodalomnak élhessen.

– Szeretném, hogy így legyen, de ezt a tervemet is felül kellett bírálom. Ha nem dolgoznék ebben a közegben, nem találkoznék nap mint nap ezekkel az emberekkel, ha nem érnének ezek az impulzusok, soha nem született volna egyetlen művem sem. Pokoli nehéz a munka mellett írni, de nálam a kettő kiegészíti egymást.

– Ön már megtalálta a gazdagok uniformizált életéből a szellemi kijáratot?

– Nekem az írás óriási sikerélményt, önbizalmat adott, egy csomó új embert ismerhettem meg. Úgyhogy tényleg megnyitott egy új világot, amelyben nagyon jól érzem magam.