Kortárs a kartársakról (is)

Régebbről kezdjük...

A 90-es évek végén Bősre látogató magyar újságíróknak maga az erőmű atyja, Július Binder mondta el a tudnivalókat, majd jöhettek a kérdések. Kéz emelkedett a magasba:
– Kulcsár István, Magyar Rádió...

Binder nem értette, miért görcsöl röhögéstől a csoport. A kérdező ugyanis Heltai András volt, Kulcsár gyerekkori barátja. Bokor Pál, az Atlantic Press Kiadó vezetője azonban nagyon is a tudatában volt annak, hogy a két veterán külpolitikus zsurnaliszta egyetlen lehetőséget sem hagy ki a másik ugratására, és kettőjüket kérte fel Kulcsár István legújabb könyve, a Kartársak és kortársak sajtóbemutatójának közös levezénylésére. Az ötlet telitalálatnak bizonyult, a jelentős részben szakmabeliekből álló publikum már akkor remekül szórakozott, amikor még bele sem olvasott a memoárkötetbe.

A visszaemlékezések pedig annyi érdekes és új információval kényeztetik az olvasót, amennyire aligha számított. Kulcsárnak ez a 12-ik könyve, ám míg az 1962 és 90 között született köteteiben többnyire Szovjetunió-beli, illetve amerikai tudósítói munkájának egy-egy kiemelkedő témáját dolgozta fel alaposabban, riportformában, addig az azóta megjelentekben a szerző sok évtizedes tapasztalatát kamatoztatja. Építve saját, párját ritkító emlékezetére olykor hihetetlen témákat hoz a felszínre, amelyeket azok résztvevői vagy szerzői olykor csak némi erőfeszítéssel tudják felidézni.

Már a legutóbbi könyvében, a Szexmentes övezetben is ontotta a meglepetéseket (azt is és a most megjelent Kartársak és kortársakat is Iván Katalin szerkesztette). És amikor az olvasók, a barátok és talán maga Kulcsár is úgy érezte, hogy ezzel kimerítette tartalékait, Bokor Pál addig nógatta, míg ráállt egy újabb memoárkötet megalkotására – igaz, azzal a feltétellel, hogy abban a kiadó magánéleti titkait is kiteregeti. Bokor a jó cél érdekében erre is ráállt, s Kulcsár Istvánnak nem maradt más hátra, mint nekiállni az írásnak – s négy hónap alatt kész is lett vele.

A könyv voltaképpen két nagy témakörre bontható. Részint azokra az emlékezetes eseményekre, amelyekről Kulcsár a negyvenes évek végétől szinte napjainkig tudósíthatott, részint pedig a személyekre, akikkel munkája során kapcsolatba került.

Ez utóbbi tovább felezhető azokra a kollégákra, akikkel együtt dolgozott, illetve azokra a politikusokra, művészekre, sportolókra, hazaiakra és külföldiekre, sztárokra és kevésbé ismertekre, akikkel találkozott, akiket meginterjúvolt...

Mindezeket egy tömörnek szánt recenzió keretében képtelenség sorra venni. A könyv fedőlapjáról olyan politikusok tekintenek ránk, mint Leonyid Brezsnyev, Antall József vagy Göncz Árpád, a művészvilágból Ruttkai Éva vagy Faludy György, na és a „szakma„igen gazdag galériájából Szepesi György, Ipper Pál, Kis Csaba, vagy a bevezetőnkben már nevesített Heltai András.

Rajtuk kívül azután a kötetben az olvasó számtalan olyan személy nevére bukkan, akiknek jó vagy kevésbé jó híre meglódította szerzőnk emlékezetét és tollát. Megjegyzendő, hogy Kulcsár egyértelműen a pozitív vonások bemutatására törekszik, de ha már valaki kiérdemli a bírálatát, azt mértéktartóan, nem sértő vagy bántó módon tárja az olvasó elé.

Nem kevésbé érdekes azon események számbavétele, amelyeknek Kulcsár István részese volt vagy a közelébe került. 1956-ban fiatal rádiósként élte meg és át a forradalmi eseményeket – az ezekkel kapcsolatos személyes élményeit szinte szuggesztív módon foglalja össze. Belemerült az 1957-ben az első szputnyikkal indult űrhajózás és -kutatás rejtelmeibe, közeli politikusok és távoli tájak bemutatásába, a világtörténelmet befolyásoló olyan eseményekbe, mint a Helsinki Záróokmány megszületése vagy a gorbacsovi reformkísérletek indulása és bukása. A rendszerváltást közvetlenül megelőző (pl. Grósz Károly, Arad) és követő évek (Antall József, Ungvár) krónikája a riporter szemével látva és mikrofonjával megörökítve szintén a kihagyhatatlan témák közé sorolható.

Kulcsár mindig azt vallotta, hogy a mikrofon a szerelme, vagyis ő rádióriporter. Ezzel együtt nem állt tőle távol, hogy a televízióban szerepeljen, különösen azt követően, hogy a 60-as évek végén a budapesti és a moszkvai tévé között „forró drótot” sikerült kialakítani, s ezt rendszeressé tenni. Így – ha volt szenzáció, ha nem – hetente egyszer, csütörtökön megjelent a hazai képernyőkön, s elmondta, amit fontosnak ítélt. Ennek nyomán lett igazán közismertté és – nem utolsó sorban Szuhay Balázsnak a könyvben is említett, fergeteges paródiája nyomán – népszerűvé.

Viszont eléggé makacsul vált állandó jelzőjévé a „moszkvai tudósító„ cím, még akkor is, amikor már bőven New Yorkból tájékoztatta a Magyar Rádiót, sőt Hudson-parti kollégái az ENSZ-ben működő külföldi újságírók véd- és dacszövetségének vezetőjévé választották.

Kulcsár Istvánt többször is megpróbálták „partvonalon kívülre” helyezni, a hazai sajtóviszonyok eldurvulásával párhuzamosan egyre gyakrabban. Nem a jó szerencse, hanem a megérdemelt szakmai tekintélye és óriási tapasztalata hosszú ideig megóvta ettől, de a végén mégiscsak megváltak tőle, talán még egy köszönöm-félét is elmormogott a rádió „fura ura„.

Sportos életmódja, őt mindenben segítő felesége, ma is töretlen munkakedve azonban feljogosította arra, hogy könyve slusszpoénjaként felidézze a sajtóvilágban közhelyszámba menő Mancikát, aki az őt cikiző helyi főrendőrt azzal „vigasztalta”, hogy az illető már régen nem lesz főkapitány Miskolcon, amikor a hölgy még mindig ősi mesterségét gyakorolja ugyanott (szó szerinti idézet a Kartársak és kortársak 367. oldalán...)