Korlenyomatok

Van kedvük egy kis időjátékhoz? Rendben, akkor csukják be egy pillanatra a szemüket, és képzeljék el, hogy most kettőezer-kétszáztizennégy június huszonhatodika van, s mi állunk a RAM folyosóján, arra várva, hogy megnyíljon a Wormser-gyűjtemény kiállítása.

Mi vagyunk most tehát a saját ük-ük-ükunokáink.

A hölgyek alig változtak természetesen, és a férfiak is méltósággal viselik a korukat: egy tisztes, őszes halánték, tudják, hogy van ez, a nők számára ajándék. Abban azonban mind egyek vagyunk, hogy semmi, de semmi fogalmunk nincs arról, hogyan éltek elődeink valamikor a huszadik század második felében. Nekünk az az időszak már nem mond semmit: emelt szinten érettségizőknek nyolc sor lábjegyzet a történelemkönyvekben.

Nekünk már semmit nem jelent Brezsnyev neve (emlékeznek, ugye, a hetvenes évek pesti viccére: hogy ha száz év múlva megkérdezik, ki volt Brezsnyev, arra az lesz a válasz, hogy valami politikus Szolzsenyicin korában – de kétszáz év múlva már meg sem kérdezik persze), nem tudjuk, miért tart egy plüssmackót a kezében, már nincsen fogalmunk, kik azok a férfiak ott a tribünön, és miért integetnek a többieknek, ahogy azt sem, miféle gépek előtt tornáznak és miért a köpenyes lányok-asszonyok, és miféle szerkezet volna az, melynek tetejére gondos kezek valami horgolt anyagot helyeztek. És persze fogalmunk se lesz róla, mi az a síneken közlekedő városi jármű, hol készültek, a világ melyik pontján azok a felvételek, melyek rég eltűnt házakat, tereket, középületeket ábrázolnak.

Ne reménykedjenek, igazán mélyen nem is fogjuk megérteni: hiába nézzük napestig. Csak ahhoz is egynapi kutatás kellene mindenféle elektronikus archívumokban, hogy megfejtsük, mi az a különös, fehér színű rudacska, melyet az emberek oly furcsán, a két ujjuk között tartanak, és néha a szájukhoz emelnek, s akkor valami füsthöz hasonló anyagot bocsát ki magából.

A múlt csak egy bizonyos szintig engedi megismerni magát. Hiába kutatjuk évszázadok óta az ókori világot, hiába tudunk róla oly sokat, nagyon meglepődnénk, ha valami csoda folytán visszarepülnénk a Római Birodalom vagy a görög városállamok korába. (Az is csak nemrégiben derült ki például, hogy az általunk fehérként csodált ókori márványszobrok hajdan színesek voltak.)

Ük-ük-ükunokáink tehát nem fogják minden elemében megérteni ezeket a képeket. Lesz, amin meglepődnek, lesz, amin csak a fejüket csóválják, lesz, amin nevetésre fakadnak. De ha minden apró elemében nem értik is, amivel most találkoznak, valamit megérezhetnek a lényegből. A klisék, az előítéletek, az előregyártott fiókok helyett (és itt most voltaképpen mindegy, hogy milyen irányba nyílnak épp azok a fiókok, jobbra vagy balra) rájöhetnek, hogy akkor is hús-vér emberek éltek ezen a földön; szerettek és gyűlöltek, nevettek és szomorkodtak, dolgoztak és pihentek – ezek a fekete-fehér képek, ezek a szürke díszletek megértethetik az utókorral, hogy a világ mindig színesebb, mint ahogy azt a leszármazottak hiszik.

És most, ha kérhetem, varázsolják vissza önmagukat Csilicsala bácsiként a mába, s nézzék végig úgy ezeket a képeket. Ismerős világ, ismerős helyzetek, ismerős alakok. Ez itt, előttünk, a mi életünk, jól emlékezünk minden egyes momentumára.

De vajon tényleg jól emlékezünk? Akkor most csukják be a szemüket megint, és próbálják meg úgy felidézni, hogy a mindannyiunk által unalomig ismert Kígyó utcában milyen üzlet volt a Mézes Mackó és a Hódiköt között. Aztán azt, hogy miképpen irányították a forgalmat a Blahán a metróépítés idején. Aztán azt, hogy merre járt a 30-as villamos az ötvenes években. Aztán azt, hogy milyen volt pontosan a magyar címer annak idején. Aztán azt, hogy hordtak-e kalapot a politikusok nyáron. Aztán azt, hogy mit viseltek az úttörők az ingük jobb mellén. Hogy cigarettázott-e Kádár a május elsejei dísztribünön.

Faramuci dolog az emlékezet, annyit mondanék tanulságul.

Wormser Antal fotográfusi tevékenységéről szóltak, szólnak és fognak szólni nálam avatottabbak. Itt most legyen elég annyi: azzal, hogy megőrizte és a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának ajándékozta több évtizedes fotóriporteri munkája gazdag termését, bizton befényképezte magát a történelembe. A Wormser-gyűjtemény, ha egyszer sikerül teljesen feldolgozni (ehhez hadd kívánjak sok erőt és folyton javuló munkakörülményeket a múzeum fáradhatatlan munkatársainak, Kiscsatári Mariannának és Bognár Katalinnak), igazi kincsesbányája lesz mindenkinek, aki igazán kíváncsi közös múltunkra.