Kétszer kellett meghalnia egy férfinak, hogy a csúcsra érjen a csütörtöki nyomozóklub

A Harry Potter könyvek után bő húsz évvel újabb őrület hódította meg tavaly az Egyesült Királyságot, miután a népszerű televíziós műsorvezető – és részmunkaidős Fulham-drukker –, Richard Osman megjelentette első krimi regényét, A csütörtöki nyomozóklubot. A bűnüldözős történetek műfaján belül sok újat nem hozott a könyv – a csavarok sokszor kiszámíthatók, a történet pedig kissé didaktikusan mondja fel a klasszikusokat, kissé újra gondolva azokat –, azonban a premisszája kezdettől fogva magával ragadja az embert. 

Adott ugyanis egy idősotthon, ahol néhány nyughatatlan aggastyán – elütve szabadidejüket és feledtetve magányukat – elkezdenek meg nem oldott bűntények után nyomozgatni. Mindezt teszik a társadalom idősek irányába tanúsított ignoranciáját kihasználva: demenciát színlelve tévednek be nyomozási helyszínekre, és idős korukat kihasználva jutnak hozzá olyan információkhoz, amik még a legdörzsöltebb nyomozóknak is alig-alig kerül a birtokába. Aktív életük során szerzett hasznos jártasságukkal mindig egy lépéssel a bűnözők és a rendőrség előtt járnak a hetven pluszos detektívek, teszi mindezt a könyv a klasszikus brit humor legjavát kihasználva.

Érezhető a könyvön, hogy nem egy klasszikus író tollából származik: a könyv epizodikussága, és friss humora érzhetően magán hordozza Osman televíziós médiában töltött éveinek trükkjeit. 

Történet tekintetében az első kötet leginkább a bűntényre és az azt leleplező nyomozásra fókuszál, azonban a második regény már alapvetésként használja a karaktereit. Ezáltal az első kötet kisebb expozíciós bukkanóit teljes egészében kikerüli a mostani könyv, ezáltal sokkal gördülékenyebb az epizódokra osztott történet.

Fotó: Lányi Örs / 168.hu

A férfi, aki kétszer halt meg című regény fő történetszála egy gyémántrablás keretében elkalauzolja az olvasót a maffia és a drogkereskedelem világába, és akarva vagy épp akaratlanul a nyomozóklub egyik női tagja válik a csapat vezetőjévé. Azonban a mellette tevékenykedő szereplők lelkivilágának feltérképezésére is több idő jut, sőt erős társadalomkritikát, fricskákat is megfogalmaz a kötet. 

Az idősek internetes tevékenységén jókat lehet derülni, de emellett szembesülünk azzal is, hogyan veszi semmibe a társadalom az időseket, és akár használja ki előzékenységüket. 

A történetet nehéz lenne spoilerek nélkül elmesélni, de erre nincs is igazán szükség, ugyanis a nyomozóklub második része objektívan vizsgálva sokkal olvasmányosabb, mint a sorozat első darabja. Epizodikus jellegét itt is megtartotta a kötet: rövid, néhányoldalas fejezetekben, párhuzamosan mesélik el a történet különböző szálait, amelyek természetesen a kötet végére egybefutnak. Emellett a karakterek is sokszor kapnak naplószerű fejezeteket maguknak, ahol elmélkedéseikbe is bele láthatunk. 

Osman ebben a kötetben tudatosan a végére hagyta a történet csattanóját, így az utolsó néhánytíz oldalból derül ki szinte minden.

A brit műsorvezető-írónak ez egy éven belül már a második kötete a sorozaton belül – amelynek elkészítését egyébként pont az édesanyja által lakott idősotthon ihlette. A lelkesedése pedig úgy tűnik nem lankad, a történet biztosan folytatódik még egy harmadik kötettel, és ki tudja még, hol a vége. Az is biztos már, hogy az írott médiumon túl hamarosan filmben is megnézhetjük majd az aggastyán nyomozók kutakodását: a filmes messiás, Steven Spielberg ugyanis már le is csapott a megfilmesítési jogokra. 

(Kiemelt kép: Lányi Örs / 168.hu)