Könyv: A kirakat rendezés alatt
Egészen ritka, hogy egy politikus életéből kétszer is mintát vegyen a kortárs elemző, egymástól jól elkülöníthető periódusokból, amelyek között akkora a változás, hogy kontrasztos lehessen a vizsgálat. Érdemi.
Közhely: harminc felett mindenki felelős az arcáért. Nemcsak hordozza a vonásokat, de alakítja is őket. (A külvilággal kölcsönhatásban persze.) Orbán profilja kínálja magát, különösen alkalmas efféle vizsgálódásra, hiszen emlékezetes, történelmi pillanatokban volt kiállítva. Számos szemtanú előtt, vagy mondhatunk ennél többet is: hívek előtt, rajongók előtt. (Szinte történelmi rekvizit tehát.)
És ez az arc jól érzékelhetően változott: volt szakállas forradalmár, liberál-pulóveres avantgárd fiatal, öltönyös politikus, „falusi elviszpreszli” (Copyright Debreczeni), vezérszónok, focista, igehirdető, próféta és parlamenti néma levente. Lába nyomára áhítattal borulhattak a hívek (és az áttértek). Volt ravaszkás, derűs, szigorú. Dühös, dühödt, dakota és honfi. Meg is gazdagodott.
Ami azonban a kirakatrendezés minden fázisában világos volt: Julien Sorel alkatának és vállalásának ma is igen nagy a felhajtóereje.
Debreczeni úgy látja: az Orbán-kép, ez a portré romlik. Egyre határozottabban vésődnek ki az agresszív és populista vonások, a kíméletlenség és bosszúvágy ráncai. A kudarcok és a harcok, az arculatváltásokba torkolló folyamatos készenlét és az újra meg újra teret kapó felszámolói attitűd, a hatalomvágy, a „több mint miniszterelnöki” ambíciók, a manipulátori jegyek, a tábor- és zászlótulajdonos, a szakrális gesztusok és idézetek citálója messze van már az ifjú Orbántól, messze Debreczeni első, róla szóló kötetének hősétől is.
És még nem vagyunk a végén. Leginkább ettől tart a szerző. A trendtől, amitől óvná az országot: a politikát, a demokráciát, a közbékét, magát.
(Debreczeni József: Arcmás. Noran–Libro Kiadó.)
