Klimt és a nők

Mizzi

A kortársak szerint Klimtnek kellemes modora, ragyogó intellektusa, no meg igen erős férfias kisugárzása volt, és e háromból legalább egy biztosan megérintette női modelljeit.

A legkülönfélébb kapcsolatok születtek tehát ezekből a találkozásokból, rokonszenven alapuló, jó ismerősi viszonyok, barátságok vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó kalandok, illetve ezek kombinációja. Az előnyös tulajdonságok között említik egyébként nagyvonalúságát is: átlagon felüli óradíjat fizetett például a hivatásos modelleknek, akik emiatt – érthető módon – leginkább vele szerettek dolgozni.

A lányok közül egyébként többen is futó kalandba bonyolódtak a Mesterrel egy-egy kép elkészítése során, de tartós kapcsolat egyikből sem lett. Mizzi Zimmermann volt az egyetlen, aki modellből kvázi élettárssá küzdötte fel magát, és abban is rekordtartó volt, hogy négy éven át tartó viharos viszonyuk során két kisfiút is szült.

Az „élettárs” persze csak megszorításokkal igaz, mivel Klimt sem ekkor, sem később nem akarta az otthonát „idegen” nővel megosztani, és életének első napjától az utolsóig édesanyjával és két húgával lakott egy fedél alatt. Arról azonban biztosította Mizzit, hogy gondoskodni fog a gyerekekről, legalábbis anyagilag, és a szavát be is tartotta. Fennmaradt levelezésükből azonban kiderül, hogy arra kérte a lányt, csakis kedves és vidám leveleket írjon, ne sírjon, ne essen kétségbe, ne okozzon kényelmetlenséget, kizárólag örömforrás legyen a számára. Azt, hogy Mizzi mennyire tartotta magát ehhez, nem igazán tudjuk. Klimt halála után – hogy pótolja az elmaradó „gyerektartást” – varrni kezdett, majd villamoskalauznak állt. Utóbb hozzáment egy nyugdíjas ellenőrhöz, és kilencvenhat évesen halt meg Bécsben. Egykori szépségét a Dumba-palota számára készült Schubert a zongoránál című kép őrzi: Mizzi a vörös hajú lány rajta. A festményről Hermann Bahr azt írta: a legszebb kép, ami osztrák festő keze alól valaha is kikerült.

Serena

Amíg a modelleket az átlagon felüli óradíj vonzotta Klimt közelébe, addig a nagypolgári, művészetpártoló családok hölgytagjai „beérték” a festő sármjával. Ők történetesen ennek nem tudtak ellenállni. Elhalmozták megbízásokkal, egymás után rendelték a portrékat, és a többhetes modellkedésből általában közeli kapcsolatok születtek.

A fekete hajú, szép arcú Serena Ledererről – akit Klimt a képeken a valóságosnál jóval karcsúbbnak ábrázolt – 1899-ben festette az első portrét, és ekkor kezdődött hosszú barátságuk is. A mecénás házaspár otthonában sok művész megfordult, de Klimt személyét különlegesen nagy becsben tartották. Rendszeresen rendeltek tőle képeket, és külön szobát rendeztek be nekik. Az évek során Klimt állandó vendég lett a Lederer-házban, és egy idő után már pályakezdő művészeket is hozott magával. Ő mutatta be pártfogóinak az igen tehetséges, fiatal kollégát, Egon Schielét is, aki aztán jó barátságba került Ledererék egyik fiával.

Serena az évek során szinte minden családtagjáról rendelt egy-egy portrét, így a lányáról, Elisabethről is, aki azonban anyjánál jóval kevésbé türelmes modellnek bizonyult. Klimt 1914-ben festette meg a lányt, de mindig elégedetlen volt valamivel, hol a fejtartást kritizálta, hol a ruhát. Elisabeth egyre nehezebben viselte, hogy órák hosszat kell modellt ülnie, és egy alkalommal végleg elfogyott a türelme. Fogta a képet, hazavitte, és ezzel az együttműködést befejezettnek tekintette. Egy negyedszázadon át nem is sokat foglalkozott a portréval, aztán az élet úgy hozta, hogy megint csak előkerült Klimt neve. Elisabeth a náci rezsim idején szerzett vagy előbányászott valahonnan egy okmányt, amely igazolta, hogy vér szerinti édesapja az árja Klimt, nem a zsidó Lederer, így tehát anyjának házasságtörése – amiről ezek szerint voltak sejtései – feltehetőleg az életét mentette meg.

Margarethe

A Mester természetesen nem csupán Ledererék szalonját tisztelte meg jelenlétével, szívesen látott vendég volt Bécs szinte minden „jó házánál”, így Bloch-Baueréknél vagy éppen a Wittgenstein családnál. Ez utóbbi azért említésre méltó, mert Wittgensteinék egyik portrérendelése egy Klimt esetében ritka kivételnek számító esetet idéz fel: azt, amikor festő és modellje semmiféle hatást nem gyakorolt egymásra. Pedig a huszonhárom éves Margarethe Stonborough-Wittgenstein – akiről szülei az esküvőjét követően, 1905-ben rendeltek portrét – igazán eredeti és figyelemre méltó figura volt. Margarethe és testvérei – köztük a későbbi filozófus, Ludwig – imponáló szellemi közegben nőttek fel, a család vacsoravendégei között írók, festők is voltak, és olyan muzsikusok, mint Brahms, Mahler, Richard Strauss.

Érzelmileg azonban már korántsem volt ilyen szerencsés a helyzet. A zsarnoki hajlamú Wittgenstein papa fiúgyerekeit állandó lelki terrorban tartotta, aminek később meg is lett a következménye: három fiú öngyilkos lett, Ludwigot pedig élete végéig depressziós rohamok kínozták.

Lányaival viszont egészen másként bánt, biztatta, bátorította őket – különösen a legfiatalabbat, Margarethét, akiből így igen határozott, minden konvenciót félresöprő, öntudatos egyéniség lett, ráadásul remek adottságokkal és sokoldalú tehetséggel megáldva. Tanult matematikát és pszichoanalízist, dolgozott kémiai laborban, remekül rajzolt és zongorázott, rengeteg minden érdekelte, de a modellkedés nem tartozott ezek közé. Azt, hogy portré készüljön róla, szüleinek a kedvéért vállalta, ám sem a munka, sem a művész nem hozta lázba, és a végeredménnyel sem volt elégedett. Úgy érezte, hogy Klimt a szokásos formáját hozta, és alkalmazkodó, simulékony nőt festett, akinek semmi köze az ő öntörvényű személyiségéhez.

Margarethe később elvált amerikai férjétől, és Bécsben kubista palotát rendezett be, amelynek csodájára járt az egész város. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált, a háború után pedig visszatért Ausztriába és addig nem nyugodott, amíg a nácik által széthordott műtárgyak jó részét vissza nem szerezte.

Emilie

A modellek között és a szalonok világában megismert és megszeretett sok-sok nő közül Klimt csak egyetlenegyhez tudott igazán és hosszan kötődni. Emilie Flögéhez, aki olyan melegséget és barátságot adott, amilyenre senki más nem volt képes. Kapcsolatuk vélhetően mindvégig plátói maradt, az életrajzírók szerint mégis Emilie volt a Társ, a Csók című képen is valószínűleg őt és saját magát örökítette meg Klimt.

Fiatalon ismerkedtek meg, Klimt öccse, Ernst az egyik Flöge lánynak, Helenének udvarolt, akit később feleségül is vett. 1891-ben készült az első portré az akkor tizenhét éves Emilie-ről, aki igen tehetséges és ambiciózus lány volt, szabászatot tanult, kiválóan rajzolt, és a vágyát, hogy divattervező legyen, meg is valósította. 1904-ben Helenével a Mariahilferstrassén megnyitotta a Flöge Nővérek Haute-couture szalont, amely padlószőnyegeivel, tükrös öltözőivel hamarosan Bécs egyik nevezetessége lett. Az exkluzív vevőkörnek a szalonban egy manöken, a katalógusban Emilie mutatta be a ruhákat, a legújabb divattrendeket és az anyagokat Párizsból hozták.

Klimt és barátnéja között egyfajta „árukapcsolás” is működött, kölcsönösen ajánlották egymásnak a megrendelőket, és együtt elemezték a ruhaterveket. Az évek során igazán szoros és mély kötelékek alakultak ki közöttük, egymás társaságában érezték magukat a legjobban, utazgattak, nyaralni jártak, ha pedig nem találkoztak, hát leveleztek, és ez így ment huszonhét éven át, Klimt haláláig. Helene néha szóvá tette, hogy húga bezárja magát ebbe a plátói szerelembe, és ezért nem képes nyitni „normális” kapcsolatok felé. Aztán szép lassan mindenki rájött, hogy ezen nem lehet változtatni. Ők megtalálták egymást, nem kellett ehhez se házasság, se gyerek, se közös vagyon, se együttélés. Ez a szeretet egyszerűen megszületett, és nem múlt el, idővel csak erősödött.

Amikor Klimt ötvenhat évesen agyvérzést kapott, a fájdalmas haláltusa során a családon kívül kizárólag Emilie-t akarta látni. Ő pedig jött, mellette volt, aztán eltemette, és a következő években már csak a ruhaszalonnal foglalkozott. Az még két évtizeden át virágzott – fénykorában nyolcvan varrónőt foglalkoztatott –, az Anschlusst követően viszont annyi vevőt vesztett, hogy bezárták, és Emilie a lakásán dolgozott tovább.

A háború utolsó napjaiban a lakásműhely leégett, és a tűz nemcsak az értékes ruhagyűjteményt pusztította el, de a Klimt-hagyaték jó néhány darabját is. Emilie harmincnégy évvel élte túl Klimtet, és a kortársak szerint egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy kedvéért lemondott a „polgári” életről. Többet vagy legalábbis mást kapott, mint amiről kislányként ábrándozott.

Film Klimt életéről - trailer: