Kisképzős tanárok, avagy kismesterek nagy munkái

A gyerekek legtöbbje egészen pici korától örömmel és felszabadultan rajzol. Aztán hogy később is megmarad-e ez a szeretet, mi több, hivatássá, netán sorssá érik, az a tehetségen kívül sokban függ a rajztanár személyétől. Különösen így van ez, ha a kamaszember megteszi az első határozott lépéseket. Kisképzős lesz, azaz művészeti szakközépiskolába kerül. Az ottani művész-tanárok tudása, egyénisége, szellemisége, varázsa,(vagy épp annak hiánya) erőteljes hatással van további életükre, pályájukra. Épp ez a kor ugyanis, amikor saját képzelőerejét már kimerítette, s ezért a valóság kezdi érdekelni.

Göllner Miklós és Szalai Zoltán eltérő habitusuk ellenére – tanítványaik szerint – meghatározó személyiségek voltak. Mindketten vallották: „Ha egy képben gyönyörködünk, ugyan fontos-e, hogy alkotója akadémiát végzett művész-e, avagy pedig gyermek?” Tanárként fontosnak tartották, hogy felszínre hozzák és tudatosítsák a diákjaik lelkében szunnyadó művészi képességeket úgy, hogy látásuk és kifejezésmódjuk érintetlen maradjon.

Szalai Zoltánra így emlékezik tanítványa, Fehér László Kossuth-díjas festőművész: „Nem lehetett olyan témát felvetni, amire ne lett volna több órás magyarázata. Külön élmény volt, amikor nagy zeneműveket elemzett, vagy a történelem valamelyik korszakával foglakozott. Hogy miért beszélek erről? Mert ez is hozzátartozott az ő rajzóráihoz. Egy komplex világképet alakító pedagógus volt, aki mögött hihetetlen széleskörű műveltség állt. Festőként egy Fényes Adolf-terembeli kiállításon ismertem meg. Itt láttam először azokat a sejtelmes barna és puha kék tónusú képeket, amelyek visszafogottságukkal, letisztult egyszerűségükkel döbbentették meg a tanítványokat. Egy veranda ajtaja, az ablakon átszűrődő fény tárgyakat átjáró magánya, vagy a Balaton megfoghatatlan, párás kékje. Éppúgy belesűrűsödött ezekbe a képekbe Turner sejtelmes fény-víz víziója, mint Bonnard intim, csöndesen finom színkultúrával felépített enteriőrjei. Meglepőek voltak számunkra ezek a művek, hisz az iskolában naponta a szigorú kocka-stúdiumok korrektorával találkoztunk, és most egy egészen más világ tárult elénk.”

Szalai Veroni Munkácsy-díjas könyv és grafika restaurátor még Zsigmond Veronika néven lett tanítványa Göllner Miklósnak. Szalai Zoltánnak pedig a kisképzős évek után a felesége.

– Ennyi év távlatából bennem már nagyon összemosódik a tanár, és a későbbi barát emléke. Miklós, -már csak később hívtuk Micunak- az oszályfőnökünk és a rajztanárunk volt egyben, hihetetlenül nyugodt, csendes, harmonikus lélek. Nagyon szerette a népművészetet, rengeteg szőttest, kerámiát hordott be az óráira. Remekül tudott korrigálni. Állt az ember háta mögött és csupán egy-egy vonallal segített be, amikor szükségét látta, hogy átlendítsen bennünket, ha elakadtunk. Sosem erőltette ránk az elképzeléseit. Nagyon vigyázott az érzékenységünkre, eszébe sem jutott volna, mint néhány főiskolai tanárról hírlik, hogy csupa kis epigont szeretne látni az osztályában. Ritkán behozta egy-egy képét megmutatni, de festőként igazán csak később ismertük meg. Gyakran elvitt viszont bennünket a Nemzeti Szalon tárlataira, ezt fontosnak tartotta. Sohasem kötelező programként, inkább felkeltette az érdeklődésünket, s mi élvezettel követtük. Mint ahogyan általában estig bent lógtunk az iskolában, annyira jól éreztük magunkat. Göllner visszahúzódó ember volt, talán ennek tudható be, hogy önálló kiállítása korántsem volt annyi, amennyit művészi kvalitásai megérdemeltek volna. Rozsdabarna színekkel festett, ezt különösen szerettem. „Szelíd konstruktivistának" nevezik, bár inkább a festőiség posztimpresszionista hagyományait követte. Dolgozott szénnel, pasztellel, olajjal, akvarellel. Témái kisvárosi részletek, tájak (Dunakanyar, Vác, Balaton), parasztszobabelsők, csendéletek és figurális kompozíciók voltak, de készített murális munkákat, mozaikot, sgraffitót, gobelint is. Sokoldalú művész, és fantasztikus tanár volt, életem legszebb időszakát jelentik a kisképzős évek.