Kis magyar családtörténet

Üveges tekintetű ember a metrón, a szeme rám mered. Máshonnan is átnéznek, pedig hogy az embernek könyve van, ma még talán nem annyira szokatlan. Jó, én pink borítós lányregényt olvasok, és a jelenségből, amelyet a mondott közlekedési eszközön a Lizzie Blue című alkotással együtt képezek, kétségkívül egy érett pedofil alakja rajzolódik ki, aki épp fontos randira készül.

Ezt később elmesélem Kingának, aki felszabadultan nevet fel, mármint önmagához képest. Ezt felhasználva megkérdezem tőle, mit tud arról az értelmiségi középosztályról, amelyhez a dédapja is tartozott, de nem érti, mit akarok. Vannak kedves emberek, meg nem kedvesek, mondja, és megint bezárul. Az interjú az ifjú írónővel hosszú szünetekkel és rövid félmondatokkal botorkál a semmibe. Pedig a nagymamája, Magda, Németh László kedvenc lánya előre szólt, hogy Kinga egy kicsit bizalmatlan. A szülők válása miatt? Vagy mert a most tizenhét éves lány három éve Kanadában él, és most még sehol sincs otthon? Talán. Finoman elhárítanak, ezzel ne legyen dolgom.

– Ez egy Hézső? – kérdezem még pár nappal korábban Magda pasaréti lakásán, amely egy régi úri villa része, de semmi köze a papához, a család a Törökvészi úton lakott addig, míg a ház 1945-ben le nem égett.
A képen fekete és fehér ló legel, hátul, a nádas mögött fehér gulya.

A táj megdől, mintha le akarna vetni magáról mindent.

– Ismeri? Apu kapott tőle két festményt.
– Tanárom volt Hódmezővásárhelyen.
– Szóval maga a Bethlen Gimnáziumba járt?
Valami elismerő befogadásféle van a hangjában. Németh László a háború után három évig volt Vásárhelyen óraadó tanár, a lánygimnázium meg a Bethlen között loholt oda-vissza még negyvenhét évesen is, a család közben Békésben, aztán Pesten húzta meg magát, de más állás nem volt, és hamarosan jött a teljes publikálási tilalom.

A dédunoka, Kinga első regényében Lizzie Blue a Canada Star című énekes tévéshow-ban készül kitörni egy átlagos, barna lány sorsából. Szülei elváltak, Anya egy Tivadar nevű, örökké alsógatyás pasival él, aki nyers szalonnát mártogat joghurtba. Aztán sörözik és böfög. Közben Anyát fogdossa. Még jó, hogy Papa élettársa jó fej nő. Vanessa szereti őt, és drukkol neki. A nővére bezzeg nem. Claire szép és undok. Lizzie pasija, David korábban vele flörtölt. Vagy még mindig? Lehet, hogy átejtik, és összenevetnek mögötte?

Németh Magdának a negyvenes évek végén még sikerült a Baár Madasban érettségiznie, mielőtt a református egyház kezéből kivették a felső négy osztályt is. Aztán az Eötvös-kollégiumban, ahova lányok is járhattak bulizni, megismerkedett az első férjével, Szász Imrével, a későbbi íróval, aki a Pázmányon szerzett diplomát. A házasság három hónapig tartott. Az értelmiségi pálya, a papa családjának sorskövetése meg – akkor úgy tűnt – semeddig sem fog. Magda a Földalatti Vasútépítőnél dolgozott, otthon apjának gépelt. Estin tanult. Egy csehszlovák sítúrán ismerte meg második férjét, Némethy Lászlót, akivel aztán pár sötét diósgyőri év után Csepelre költöztek. Némethy kiváló kohómérnök volt, ’56-ban a Csepeli Munkástanács egyik vezetője.

– Egy jó ismerős szólt telefonon, hogy menjünk el, mert Lacit le akarják tartóztatni. – Magda, aki ma is tartásos, szépen idősödő nő, és a világban eltöltött évtizedek után sem használ angol szavakat, elmélázik: – Biciklivel mentünk át a határon ’56 november 18-án a fülesi, oberpullendorfi gyűjtőtáborig. Három hónapos terhes voltam.

Nem akartak Ausztriában maradni, hiszen még a másik lehetőség, Svédország is túl közelinek tűnt. Közelinek a Szovjetunióhoz. Lett tehát Kanada. Ott fejlett a kohóipar.

Itt tartunk, vagy kicsit tovább, amikor elköszönök, hiszen még nem akarok semmi mást, csak egy déd- és nagyszülői hátteret kapni Kingához, még nem tudom, hogy a vele készülő interjú használhatatlan lesz, udvarias és lapos töredék mondatok halmaza. A villamoson tehát megint Lizzie-t olvasom, igaz, már újságpapír mögött, mert konfliktuskerülő vagyok, és hős. Nem könnyű nekem egy csapat kanadai tinédzserlány között a Canada Star bentlakásos villájában, ahol Sharon jó barátnő, Cathrine szőke, fölényes, és francia akcentusa van, Chris meg a tökéletes pasi, aki azt búgja, Lizzie szebb és jobb, mint az a liba Cathrine, de mint később látni fogjuk, hazudik a beste.

Azért otthon előveszem a címzett által válogatott Levelek Magdához című kötetet is, amelyben 1956 novemberében Németh László ezt írja a lányának: „Jól tettétek, hogy nem búcsúztatok el tőlünk: nagyon fájdalmas lett volna, s Magda elszánt, zárkózott szíve, ki tudja, bírta volna-e, amire elhatározta magát.”

De hogy bírta ezt el az ő beteg szíve? Ennek a mélyen magyar nemzetében élő embernek tudomásul kellett vennie, hogy az unokái nemhogy kisebbségben fognak élni, de tán az anyanyelvüket sem tudják majd. Milyen érzéssel ment el 1959-ben abba a Szovjetunióba, amely elől az egyik gyerekének el kellett menekülnie? Egy hirtelen váltással eszembe jutnak a Bethlen Gimnázium polgári tanárai, akik úgy tartották fenn a Németh László-kultuszt, hogy közülük nem kevesen beléptek a pártba, mégis a keresztény középosztály rendíthetetlen híveinek számították magukat. Igen, mondták, alkalmazkodni kell. A posztot nem szabad elhagyni. A szolgálatból nem lehet kilépni. Egy pártból lehet. Ha majd lehet.

Amikor Németh László meghalt 1975-ben, az egyik tanárnő, Sipka Rózsika néni lakásán ültem, az Égető Eszter orosz kiadását vittem el neki, hiszen oroszt is tanított. A család körülülte a rádiót, várták az Esti Krónikát, benne lesz-e a nekrológban legalább egy olyan mondat, amely a Laciról meg róluk is szól, arról, hogy volt itt egy másik világ is, és talán lesz is még. Amikor A minőség forradalma szabadon kerülhet a gimnazisták elé. Nem tudtam, miről beszélnek. Grezsa Ferenc igazgatóról, aki a Németh-monográfiát írta, csak annyi volt számomra világos, hogy gyűlöli a hosszú hajat és a farmernadrágot.

Napok múlva megyek vissza Magda lakására, és már túl vagyok a Lizzie Blue-n. Hát, nem nyert szegény lány. Chris persze végig Cathrine-nal nyomta, mert tudta, hogy a lány apja dúsgazdag, a zsűri a zsebében van, és hiába jobb a dalverseny döntőjében Lizzie, a pénz beszél. Sőt énekel. David is telefonált, hogy inkább visszamegy Claire-hez. A világ szennyes. A könyv azért beígér egy folytatást, és hátha... A világ szennyes, de az irodalom időnként visszavág.

Magda 1965-ben jött haza először, ám a szülei már voltak kint vele Olaszországban két évvel korábban. Vettek egy bogárhátú Volkswagent, szürkét. Magda vezette.

Ettől kezdve már évente visszajártak. Aztán 1983-ban Magda lánya, Nóra bejelentette, hogy hazajön. Az író unokája mégsem lett kanadai.

A másik, Laci se. Két nőt vett el, mindkettő magyar volt, a nyelvet egyik sem tudta, de az utolsó, az amerikai feleség már beszéli, húsz éve itt él. Hiába mondogatta Magda férje, hogy abba kell hagyni ezt a magyarozást, az ő világuk nem itt van. 1993-ban halt meg Pesten, hipertóniában, akár az apósa, akinek a nevétől csak egy ipszilon többlet választotta el.

Nóra 1995-ben szülte Kingát, később elvált. Férjének a családja amúgy régi kommunista família, mondja Magda rezzenetlen arccal. Nem sértésnek szánja, de hát így van, ezt ugye ne tagadjuk le.

Nézem őt, nyugatias, kiegyensúlyozott, az érzelmeit kordában tartja. De nem titkolja. Ha egy kérdés nem tetszik neki, kedvesen kikerüli. Mint amikor a mélymagyar–hígmagyar- dichotómiával kapcsolatos kritikákról faggatom, hogy erről mit gondol. Apunak az ötvenes évek voltak a legszörnyűbbek, mondja, és ezzel kész van.

Kingával mi lesz, kérdezem. Hát írni fog, mondja Magda a világ legtermészetesebb hangján. Büszke erre a szép lányra. A dédapjáról keveset tud, egy-két könyvét ha olvasta, a Lizzie Blue-nak semmi köze nincs a Bűnhöz vagy az Iszonyhoz. De ez nem baj. Írni kell, és tanítani kell, ez a család erről szól.