Ki erőlteti?

Mindenekelőtt szeretném elismerésemet kifejezni a Tarlós-interjú kapcsán mind a kérdező Barát Józsefnek, mind pedig a főpolgármesternek. Előbbinek a pontosan célzott kérdéseiért, utóbbinak meg azért, hogy hagyta magát a földbe döngölni. Talán a lelkiismerete szólalt meg, amikor „bevállalta” a beszélgetést, talán alábecsülte beszélgetőpartnerét. Utóbbi azért nem valószínű, mert gondolhatta, hogy a 168 Óra munkatársa nem bájcsevejre invitálja egy olyan ügy kapcsán, mint az újnyilas színházcsinálók kinevezése.

Tarlós István bizonyára nem hisz magának sem, amikor arról igyekszik meggyőzni a riportert, az olvasót meg a közvéleményt, hogy egy ilyen ügyben ő úgy dönt, ahogy akar. Márpedig úgy nehéz valakit meggyőzni, hogy magunk sem hisszük, amit mondunk. Azt még csak el tudom képzelni, hogy függetlenségre való törekvésének köszönhető, hogy a fővárosban nem volt eddig olyan otromba színházfoglalás, mint vidéken, de hogy a magyar szélsőjobb színházzal való kiszolgálása elsődlegesen nem az autonómiára törekvő Tarlós István lelkét terheli, az bizonyos, bár ez nem lehet mentsége. (Hogy kiét, azt mindenki tudja, aki nem befogott füllel és behunyt szemmel él e hazában.)

Mégis: neki kellene érveket találnia, mert formálisan mégiscsak az ő döntése volt, és az igazsággal nincs módja érvelni, annyira azért nem független. Így hát kénytelen volt olyan szánalmas dolgokat mondani, hogy a másik pályázó csak „zenetanár”, meg az Új Színház amúgy is „parányi”, még tán ezer embert sem érdekel, ki igazgatja, és ki az ő mentora-intendánsa...

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük: Tarlós István most sokkal jobban érezné magát, vagy csak kevésbé rosszul, ha az a valaki „nem erőltette volna ezt a dolgot”. Akkor most nem kéne neki menteni a menthetőt, a nagy drámaíró írói munkásságával bíbelődni, amikor tovább zsidózik a lapjában. Immáron egy közpénzből támogatott fővárosi színház intendánsvárományosaként.

Gulyás András
E-mail