Pintér Béla: Ti bátor magyar pedagógusok! Ti voltatok az utolsók ebben az országban, akik ki mertek állni a jogaikért!
Pintér Béla Jászai Mari-díjas magyar színész, zenész, drámaíró és rendező mondott beszédet a Tanítanék Mozgalom gálaestjén a szolidaritás napján. Beszédében 2043-ból tekint vissza, egy olyan világból, amelytől összeszorul a gyomrunk.
„Ma, 2043. január 31-én eszembe jutott egy napra pontosan húsz éve történt gálaest Budapesten, még az emigráció előtti évekből. Ötvenkét éves voltam, és akkoriban havonta nyolcezer ember járt a darabjaimra minden hónapban. Az Orbán-rendszer túl volt a negyedik kétharmadán, úgyhogy a legnaivabbak sem tápláltak már reményeket arról, hogy a rezsim valaha is leváltható lesz” – kezdte beszédét Pintér Béla.
Egy olyan világot tár elénk, amelyben nem szívesen élnénk. „Ebben a látszólagos, és már akkor is korlátozott szabadságban zajlottak az utolsó tanártüntetések is. Orbán – a jogban jártas ravasz gazda – ahelyett, hogy érdemben reagált volna a pedagógusok problémáira, nyakukba ültette a belügy rendőrminiszterét, aki azonnal el is kezdte könyörtelenül kirugdosni azokat a tanárokat, akik szerinte nem tartották be a ravasz gazda által hozott törvényeket. Megfélemlítő intézkedések, rendeletek és törvények születtek, továbbá tizenkét év kormányzás után azt szajkózta minden kormány potentát, hogy »Lesz fizetésemelés, ha megkapjuk az EU-s pénzeket.« Ebben a légkörben tüntettek egymás kezét fogva pedagógusok, diákok és szülők, hol dühösen, hol zokogva. Azon a bizonyos január 31-én mondtam én is egy beszédet a Trafóban, mivel mélységesen elszomorított, hogy a hatalom propagandistái a tüntetőket hol a baloldal szekértolóinak, hol egyszerűen koszos csürhének nevezték.”
A kérdés az, hogy miért nem állt ki a közös ügyért, aki nem állt ki. Miben hitt? Milyen világ következik?
„Mert bizony ezek a sztrájkok és tüntetések sok embert megmozgattak, részt vett bennük több mint ezer tanár, de akkor Magyarországon százezer pedagógus tanított, és bizony kilencven-valahányezren otthon maradtak és hallgattak. De vajon miért hallgattak? Azért, mert egyetértettek ugyan a sztrájkok és tüntetések céljaival, de a ravasz gazda iránt érzett szeretetük felülírta lelkükben a hivatásuk szeretetét? Vagy egyszerűen csak azért, mert féltek? Ma sem tudjuk a pontos választ, mindenesetre hallgattak és sajnos nem változott semmi sem.”
„Így aztán, aki tudott, elmenekült az országból, akik pedig maradtak, fejet hajtottak a hatalom előtt. Előbb vagy utóbb. Így vagy úgy. Többé vagy kevésbé.”
A keserű disztópia a jövő oktatását is felvázolja.
„És hogy van-e oktatás ma, 2043-ban Magyarországon? Ó, hogyne volna. Csak abban különbözik a húsz évvel ezelőttitől, hogy a diákok már nem tüntetnek a tanáraikért, hanem feljelentik őket."
Az egyetlen jó hír, hogy végre felelős vezetője lesz az oktatásügynek, akinek „Óvó tekintettel figyeli, ápolgatja az ifjúságot továbbá az idős, oktatásért felelős államtitkár, a kétszeres Kossuth-díjas Vitéz Rákay Philip, akit ma már senki sem merne kiröhögni, és senki sem merné tökkelütött fércműnek nevezni filmkölteményeit."
Végül nosztalgiával tekint azokra, akik voltak elég bátrak kiálálni magukért. „De jó lenne most újra ott lenni húsz év előtt a Trafóban és elmondani azoknak a nagyszerű embereknek: »Ti bátor magyar pedagógusok! Ti tüzes szívkohók! És ti! Ti nemes, küzdő, szabadlelkű diákok! Ti voltatok az utolsók ebben az országban, akik ki mertek állni a jogaikért, az igazságukért és a szellem szabadságáért, és ezért az Isten áldjon meg benneteket!«“
(Kiemelt képünk: Pintér Béla. Forrás: Facebook)
