Kertész ujja
Lehetne persze arról írni, miért „egy ujjal” a címe Kertész Péter könyvének, miért, hogy ez a cím is csupa kisbetűvel íródik, miért, hogy a borítón a szerző úgy ábrázoltatik, hogy fél fejét árnyékba borítja a tervező, Czeizel Zsolt, lehetne, és talán kellene arról is írni, milyen lefegyverző, milyen csodálatraméltó, milyen különleges dolog ez a küzdelem, amelyet a szerző folytat a betegséggel, a pusztulással, a sorscsapásokkal, lehetne arról írni, hogy ez a szemünk előtt lejátszódó megrendítő küzdelem egyben afféle önterápia is, afféle szalmaszál a gyógyulás felé vezető, gyakran nem is látható – csak remélhető vagy sejthető – úton.
Lehetne úgy ajánlani az önök figyelmébe ezt a könyvet, hogy arra hívjuk fel a figyelmet, már puszta létrejötte is tényleg emberfeletti teljesítmény. Lehetne és talán kellene is. Én mégis azt mondom, mi most tekintsünk el a könyv megszületésének körülményeitől. Vegyük úgy, hogy a kisbetűzés és a központozás hiánya afféle posztmodern megoldás csak– s nem kényszerű lehetőség, s vegyük úgy, hogy mindaz, amit a test kegyetlen árulásáról ír, valamennyiünket utolér majd, így vagy úgy, az öregedés felé vezető pokoli úton.
Vegyük egyszerűen úgy, hogy egy igazi újságíró naplóját olvassuk itt. Akit éppúgy érdekel minden, ami a világban történik, mint egykor, amikor a régi Magyar Nemzet riportereként járta az országot, aki éppúgy felháborodik az igazságtalanságokon, mint évtizedekkel ezelőtt, akinek éppúgy fáj a szegények nyomora, elesettsége, mint amikor még tevőlegesen is segíthetett rajtuk, aki éppúgy nem tűri a hazugságot, a sumákságot, a korrupciót, mint akkor, amikor maga leplezte le ezeket emlékezetes riportjaiban. Igazi újságíró, mondottam róla, pedig nincs civilebb civil, mint ő: egy ember, aki nem foglalkozási ártalomból küzd a gonoszság ellen, hanem zsigerből. És ezt fogja tenni, míg egyetlen ujját emelni tudja.
